1920. június 4-én, 16 óra 32 perckor egy ütemet kihagyott a magyar szív ezeréves dobogása. Az a pillanatnyi ritmuszavar mai napig begyógyíthatatlan sebet képez nemzetünk testén. Az elkövetkezendő 100 év megannyi fájdalmat, szenvedést okoz és okozott a magyarságnak, mindezek forráspontjaként pedig, a trianoni békediktátumot szokásunk kijelölni. 

Talán vitathatatlanul állíthatom, hogy politikai hovatartozástól függetlenül fájó a trianoni seb. Most azonban idejét látjuk a nemzeti gyászunkat felülvizsgálni. A következő bekezdések hasábjain megkíséreljük azt, amit az elmúlt 100 év módszeresen elmulasztott: sebtapaszt helyezünk, a vérző sebre. 

1.Tagadás: 

Az első világháborút követően, a békediktátummal megszégyenített magyar nép a kormányzójához fordult segítségért. A Horthy-rendszer sajátossága, hogy módszeresen elhazudta a trianoni béke létrejöttének tényleges okát, így megágyazta az irredentizmust a következő évtizedekre (évszázadra). Szokás megkérdőjelezni Wilson amerikai elnök szerepvállalásának a hiányát, de szokás okolni a kisantant lobbizását is Clemenceau francia miniszterelnöknél.  

A tényleges okok azonban messze túlmutatnak azon, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes oldalon harcolt az I. világháborúban. Romsics Ignác történész szavaival élve, Trianon nem pusztán egy világháború, sokkal inkább egy hosszú és szerves folyamat végeredménye. Ezen folyamat legeleje egészen a reformkorig nyúlik vissza. 
A 19. században kibontakozó nacionalista eszmék az egész világon elterjedtek. Nemzeti öntudatra ébredt, nemzetiségi honfitársaink, évtizedeken keresztül követelték maguknak a különböző autonóm jogokat. Ezektől azonban, az egypolitikai nemzet elvét valló magyar nép rendszeresen eltekintett. A magyarságon belül szintúgy felizzó nacionalizmus az 1848-’49-es forradalom és szabadságharc során bontakozott ki először, melyben valamennyi nemzetiség az osztrák erőket támogatta.  

A forradalom bukása után -egészen a kiegyezésig- a magyar nemzet a saját rehabilitációján dolgozott, nem ezek az évtizedek voltak a legalkalmasabbak a nemzetiségekkel való tárgyaláshoz. A kiegyezést követően ugyan történtek kisebb engedmények (Horvát-Szlavón Királyság), azonban a polgárosodó magyar társadalom, inkább a nyugathoz való felzárkózás zálogát látta a boldog békeidők évtizedeiben. Mindez az I. világháború kitöréséig tartott, annak pedig ismerjük a következményeit. 

2.Harag: 

A tagadást magunk mögött hagyva felkeressük a traumát okozó bűnbakot. Habár a bécsi döntések valamelyest kielégítették a revizionista vágyakat, elérkezett a bosszú ideje. A II. világháborúba -szokásunk azt mondani-, hogy belesodródtunk, semmint beléptünk. Azonban a már említett bécsi döntések deklarálása egyértelmű állásfoglalást tett a tengelyhatalmak mellett. Ezt követően a magyar nép haragja egyszerre két dologért is bosszút próbált állni: a trianoni béke mellett, a Tanácsköztársaság nyomán lángra kapó magyar antiszemitizmusnak kiváló táptalaja volt a radikalizálódó, királynélküli Magyar Királyság. 
A következményeket szintén ismerjük. A II. világháború kudarca Sztálin, ezáltal a kommunizmus karjaiba lökte az országot. 

3.Önámítás: 

A Rákosi-korszakban, a többek között Révai József által meghonosított oktatásügyi politika, a marxista-leninista történetírás alapjaira helyezte a magyar történelem oktatását. Oktatásügyünket és Trianonnal való foglalkozásunkat az ‘56-os forradalom, és annak nyomán kialakuló Kádár-rendszer sem segítette. 

Az átpolitizált edukáció a Kádár-rendszerben sem változott. Az addig oly fájóan égő trianoni sebek hirtelen gyógyulni kezdtek, de nem úgy, ahogy azt szerettük volna. A kommunista oktatásügy agymosása és tabusítása számos nemzedék fejéből próbálta kitörölni (többek között) Trianon emlékét. Ha kitörölni nem is sikerült, de önámítani annál inkább igen: “a békediktátumért felelősnek az imperialista nyugatot kiáltották ki, amely a kommunista eszmék áttörése ellen zárt össze a párizsi békékben.” 

4.Depresszió: 

A rendszerváltozást követő évtizedek Trianont, és a határon túl élő magyarságot politikai eszközként használták és használják fel, pártról pártra, kormányról kormányra. Ez idő alatt újabb jelentős létszámú magyarság került határokon túlra, ezúttal önszántukból: megnyílt a kapu nyugat felé. Továbbra is a legnagyobb problémának az oktatásügyet tekinti mindkét oldal, valaki kicsit szomorúbban mesélné el Trianont a diákoknak, valaki már kicsit kevésbé mesélné el. 

Mára eljutottunk odáig, hogy a határon túl élő magyarok állampolgársága és politikai joga, egy liberális-konzervatív tengelyen vett vita állandó tárgyát képezi. Azonban mindkét fél előszeretettel hallgatja el azt a tényt, hogy a külhoni magyarságot, mindig politikai eszközként használja fel az éppen aktuális rendszer.

5.Elfogadás: 

Hiszem, hogy egyszer a magyar néplélek képes lesz elfogadni Trianont. Abbamarad a nemzetiségek, az Antant, vagy akárki más hibáztatása. Hiszem, hogy egyszer rend lesz a magyar nép fejében, amelyet nem kavar meg a Kádár-korszak, és a rendszerváltozás hazugságai. Hiszem, hogy az Erdélyben, de leginkább Székelyföldön élő székelyeket a liberálisok egy része nem ‘románozza le’, a nemzeti konzervatívak egy része pedig nem ‘magyarozza le’. Hiszem, hogy lesz majd olyan demokratikus magyar államvezetés, amely nem a saját politikai haszonszerzésének kommunikációs eszközeként tekint a határon túli magyarságra. 
Az első sebtapasz most a helyére került: hamarosan eljön majd az objektív látásmód ideje, és beismerjük, hogy hibáztunk... nem csak Trianon előtt, de utána is.