Meg kell tanulnunk várakozni. Nem ilyen "kamu várakozásról" beszélek, hanem arról, hogy tanuljunk meg lenni, elfogadni és a jövő izgalommal teli ködös homályában várakozni. Nem biztos, hogy sikerülni fog a külvilág erőszakos nyomására nem odafigyelni, de megpróbálhatjuk.
Reményik Sándor versében azt olvasom, hogy keressük minden napban a csodákat.
„Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök."
A házasságunkban, a családban, a barátainkban, a munkahelyünkön, a városunkban,… Napközben, hétvégén, ébredéskor, elalvás előtt, reggel, este: mindig. Csak várjuk, figyeljünk, és hirtelen meglátjuk. Nem a mesékről, nem illúziókról, varázslatokról beszélek, ezeket a csodákat, inkább igazi “emberi pillanatoknak” nevezném. Arra gondolok, hogy ez a világ nem minden esetben egy rossz hely, sőt, sokszor lehet csodálatos is. Lehet emberibb is.
Itt van például Advent, ilyenkor valahogyan mindenki olyan "más". Tudunk együtt ünnepelni, lenni, létezni, várakozni és tudunk együtt hinni. Hinni a várakozás erejében. Az öröm erejében.
A csoda erejében.
Így hát, amikor este meggyújtjuk a második gyertyát, akkor egy picit tegyük le az egónkat, a rosszindulatunkat, a makacsságunkat és a türelmetlenségünket, majd egy picit várjunk...
Találjuk meg szeretteink és embertársaink szemében a „csodát”.
"A karácsony, a szeretet, és az advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár." (Pilinszky János)
Áldott várakozást az Adventben!