Miután a diplomáciai lehetőségek végképp kimerültek, a birodalom legfőbb döntéshozói belátták, az összecsapás elkerülhetetlen. A hadügyminiszter kiadta a szükséges parancsokat, a vezérkari főnök pedig – rövid ima után – megtette a lépést: e2 – e4! A hírügynökségek világgá röpítették az eseményt, majd különféle hírsáskák kezdték azt csócsálni, a szakértők tömege meg a következményeket latolgatta, de még a semmit sem értő, mafla népek is csak erre figyeltek, s lélegzetvisszafojtva lesték, mi következik. Egy addig ismeretlen kalózrádió adásából jött a gyors válasz: c7 – c5! Tehát: szicíliai védelem. Esetleg lehet ez egy királyindiai vagy akár angol megnyitás is, vélték némelyek, de a többség csak legyintett rájuk, mondván, eldőlt már minden, innen nincs visszaút, s csak várták a folytatást – aggódó, feszült figyelemmel…

  Rózsaszín reményű fantaszták vagy sültbolondok (a kettő alighanem sokszor ugyanaz) akár így is elképzelhetik jövendő korok háborújának a kezdetét, de a borúsabb és kétkedőbb elme is belegyönyörködhet egy picit az ideába, hogy tán a világ hatalmasai a legbékésebb harci játékkal, a sakkal döntenék el majdan a viszályaikat, megkímélve így a vétlen milliókat, s a pusztító barbár erőszak helyett az igazabb szellem, a jobb tudás formálná a világ sorsát. Ha legalább egy elsuhanó pillanatig hinni mernénk ebben a csodában, akkor annyit könnyen beláthatnánk, hogy ilyesmire – sorsdöntő, békés küzdelemre – más játék szóba sem jöhet, csakis a sakk. Hogy miért, azt botorság lenne indokolni, magyarázgatni. A sakk tündérvarázsából csupán ésszel nem is tudhatunk sokat megfogni, mint ahogy a tavaszi szellő langy fuvallatának üde illatát sem érzékelhetik műszereikkel az időjárásjelzők. E játék mitikus lényegét igazából csak lélekkel lehet megragadni, a költők (s költői ihletésű sakkóriások) képesek erre, talán.

   Még ez a magaslat sem riaszthat azonban vissza bennünket attól, hogy gyarló tudásunkkal megkíséreljük mégis a sakkot kissé közelebbről megismerni. Ha lényegének szellemi ormaihoz nem is, egy kisebb emelkedőig esetleg eljuthatunk, s már ez sem teljes hiábavalóság.

  Fontos lenne először azt megtudni, hogy mi is tette oly vonzóvá immár évezrednyi időktől fogva, s oly különféle népek számára is?! Biztos válaszaink nincsenek, legfeljebb valószínű feltevések adódnak. Talán, hogy bárhol játszható, legfeljebb egy kockás tábla és figurák kellenek hozzá, de még ezek sem föltétlenül, a versenyjátékosok tábla nélkül, fejben is tudnak sakkozni. A figurák anyaga is lehet szinte akármi: elefántcsont vagy drágakő, de egyszerű fa vagy műanyag is megteszi (Stefan Zweig Sakknovellájának hőse pedig kenyérbélből gyúrta figuráit, hogy a kockás terítőn játsszon). Elterjedtségéhez és népszerűségéhez föltehetően az is hozzájárult, hogy a játékszabályok, a lépések megtanulása viszonylag egyszerű, igaz, aki ezeket ismeri, az legföljebb annyit tud a sakkról, mint a szakácsinas a konyhaművészetről, ha éppen megsütötte élete első rántottáját, s meg tudta hámozni a birsalmát. A puszta játékszabályok ismerete senkit nem tesz sakkozóvá. Ehhez még gyakorlás, tapasztalás kell, a mesterré váláshoz meg tehetség is, és sok – sok kitartó tanulás.

  Ezeknél a jellemzőknél fontosabb, hogy a sakk több kultúra elemeit is ötvözi, pl. a kínai gyakorlatiasságot éppúgy, mint az európai küzdőszellemet, de akár az indiai körforgás – gondolat is megjelenik, hiszen a játszma után új játszma, új kezdet, voltaképpen új élet következhet. Vallási, kulturális jelentősége lehet a színeknek is: a világos és a sötét, a jó és a gonosz küzdelme több vallás alapeszméje, ősi, s különféle változatokban egyetemes emberi gondolat – s lám, a sakk ezt is megjeleníti. A vallomások és vélekedések sokasága szól a sakk egyetemességéről, a mindent átfogó jellegéről. Thomas Huxley angol természettudós pl. így ír: „A sakk a világ, a bábok a világegyetem jelenségei, a játékszabályok neve pedig: természeti törvény.” Az antropológus Rudolf Steiner szerint is a világ törvényeit tükrözi a sakk…, s még számtalan hasonló vélemény ismert. A legtömörebben az amerikai öntörvényű sakkzseni, Robert Fischer fogalmaz:   „A sakk maga az élet!” Számára tehát már nem is holmi tükör, hanem maga a létezés, annak teljességével és összetettségével.

  Mindezek ismeretében ésszerűnek tűnhetne, hogy a vallások, a vallásalapítók támogatták és felhasználták a sakk transzcendenciáját, ám épp ellenkezőleg: Buddha értéktelennek, haszontalannak nyilvánított mindent, ami játék, Mohamed pedig egyenesen bűnös dolognak nevezte a játékokat általában, viszont nem említette külön a sakkot, így bohémabb követői vidáman játszhatták, mondván: a Próféta ezt nem tiltotta. Ez persze inkább ravasz hamiskodás volt részükről, mivel Mohamed föltehetően nem ismerte, azért maradt le a sakk a tilalmi listájáról. Akárhogy is, az iszlámhívő játékosoknak jól jött e mulasztás, mert érvük lett a hitbuzgóbbak feddései, támadásai ellen. A sakkozás ellenállhatatlan varázsa, és még a vallásalapítókkal is olykor dacoló játékszeretet, a homo ludens lázadása kellett ahhoz, hogy fennmaradjon e csodás játék, mert bizony a mohamedán vallási elöljárók közül sokan tartották szörnyű bűnnek. A jámbor lelkületű Ibn – Davúd minden bűnös legelvetemültebb játékának mondta, a buzgóságban társa, Habba pedig ekként szitkozódott: „Átkozott a sakkjáték, átkozott az is, aki játssza!”. A kereszténység is sokat kárhoztatta a sakkozást. A XIII. században az egyház többször is elítélte, de pártfogói végül kivédték a vallási támadásokat, így a szigorú tiltás később enyhe rosszallássá szelidült.

  A szidalmak meg tilalmak ellenére a századok során a sakkozás egyre csak terjedt, mint víz a sziklarepedésekben, hogy az újabb korra már folyammá, a játék, a tudomány, az alkotó képzelet, vagyis az emberi szellem egyik nagy folyamává váljék. Változékonyság és az alkalmazkodásra képesség is kellett ehhez, ami szintén megvan a sakkban. Napjainkban pontos, szinte rigorózus szabályok szerint zajlik a versenyzés, ha viszont a történetére visszapillantunk, a viszonylagos állandóság mellett a változékonyság is szembetűnő. A legrégebbi időkre vonatkozóan még az is kérdés, hogy mikortól is beszélhetünk egyáltalán sakkról. Némelyek az ősi Egyiptomból származtatják, sírkamrák freskóira mutogatva, ahol a fáraó vagy más előkelőségek táblajátékkal láthatók (pl. Nofertari sírja a Kr. e. 1250 tájáról, s III. Ramszesz képe, szintén ebből az időből). Hogy ezek a táblajáték – ábrázolások a sakk ősei lennének, arra semmi bizonyíték. Az is inkább csak szép legenda – ahogy mások vélik – hogy ez is görög találmány lenne, egy Palamédosz nevű a sakkal próbálta volna csillapítani a Tróját évek óta hiába ostromlók hőzöngését. Palamédosznak, Poszeidón unokájának számos találmányt tulajdonítottak: a betűket, a számokat, a tízes számrendszert, a mértékeket és a mérleget, föltehető hát róla, hogy ilyesmit is kitaláljon. Szinte kár, hogy erről csak a görög mítoszok szólnak, amelyek bölcsek és gyönyörűk ugyan, az emberi képzelet lenyűgöző alkotásai, - ám éppen ez az áradó, csodásan gazdag képzelet teszi őket gyanússá a tényeket kereső tudósabb vizsgálódáskor.

  A legendákon túlmutató történeti kutatás még messze nincs lezárva, bőven lehetnek még meglepetések, de annyi már eléggé biztosan rögzíthető, hogy a mai sakk előzménye valójában az indiai táblajáték, a csaturanga, őse pedig a perzsa változat, a satrandzs. Utóbbi került aztán – főleg arab közvetítéssel – Európába, hogy később a módosult, élénkebb változatát, a mai sakkot egyre nagyobb tömegek játsszák mindenütt. Ez az út azonban csak a főirány, hisz már a csaturanga sem önmagában volt, valahogyan kapcsolatba lehetett a hasonló kínai táblajátékkal, az „elefántsakkal” (hszian – csi) meg a japán változattal (sógi). Valamint az is igaz ugyan, hogy a későbbi elterjesztésben az arabok élenjártak – fittyet hányva a zordon vallási tilalmaknak! – de vannak arra is források, hogy a kijevi Rusz révén északra is terjedt a játék, egészen a vikingekig. Ha a sakkozás eredete s régmúltja kissé tisztázatlan is, az tény, hogy a virágzó középkorra egész Európában megismerték és megkedvelték. Uralkodói és főúri udvarokban gyakori esemény volt egy - egy páros küzdelem, a győztesek busás jutalmakat, olykor kegydíjat is kaphattak, de sakkoztak a különféle alsóbb rangú népek is, meg persze a szerzetes barátok is (akik nyilván meggyónták e vétküket a parti után – s az újabb parti előtt).

  A történeti kitekintés alig visz közelebb, pedig az újabb korban szaporodó versenyekről, a kiváló játékosokról, világbajnokokról már temérdek az ismeretünk, a sakk titkát azonban innen sem fejthetjük meg. Talán nem is kell, talán elég, ha elolvassuk a sakkozás legendáit, s együtt küzdünk képzeletben a legjobbakkal, közülük is főleg azokkal, akik példaadó emberi nagyságok is voltak. Hosszú a soruk, regényes a sakk hagyománya, s számos a lelkesítő példa, a hősiség is.

  Az orosz sakkóriás, Aljechin a személyes, családi gondok, a politikai száműzetés miatt önpusztítóvá lett, zavart, szinte reménytelen helyzetbe került, sakktrónusát is elvesztette,  de elvesztette hitét és emberi tartását is, elméje babonákban tévelygett. Ám egy napon elzavarta a macskáját (amelyet előbb mint médiumot kényeztetett), a pusztító szereknek ellenállt, s elővette sakktábláját, hogy kemény akarattal készüljön a visszatérésre, ami nála akkor fölért egy újjászületéssel. Nem a visszahódított világbajnoki cím volt az igazi diadal, az önhibáit is legyűrni képes ember kiválósága s példája fontosabb!

  Története csak egy epizód a sakkozás világából, melyhez hasonló számtalan van, köztük tragikus bukások is. Morphy, az amerikai üstökös végigverte az európai mestereket, majd hazatérve abbahagyta a sakkozást, s fiatalon meghalt.

Az osztrák Carl Schlechter, a világbajnoki cím várományosa éhen halt 1918 - ban. Másféle, de egy kisebb tragédia az is, hogy Maróczy Géza nem lehetett világbajnok, nem küzdhetett meg érte – mivel nem kapott a döntő idejére szabadságot a munkahelyén.

  Napjaink vezető nagymesterei persze már csak a sakknak élnek, meg a sakkból, többen milliárdosként, de hogy így, ezzel vagyont is lehessen gyűjteni, az csak a legutóbbi pár évtized fejleménye, s csak a versenyzők szűk elitjére vonatkozik. A pénz, a vagyon lehetősége nyilván vonzó, de pusztán ezért igen kevesen sakkoznak. Csakis maga a játék lehet, ami rábírhat ugyanis egy gyöngébb vagy középszerű sakkozót, hogy alkalmanként hosszú útra keljen, lejátssza a partiját, majd visszautazzon, talán vesztesként. Ha meg győzött, már boldog, pedig ezért pénzt nem kap, legfeljebb elismerő kézfogást a társaktól. Szinte semmi – gondolhatnánk, pedig éppen most jutottunk közelebb egy titokhoz! Boldogság, elismerés, társak: ez a versenyzés lényege, hisz a sakk – még ha lehet is egyedül elemezni, vagy géppel játszani – igazából mégiscsak társas játék, tehát a barátkozás és az elismert siker velejár, ami, ha talán nem is igazi boldogság, de ahhoz igencsak hasonló, kellemes érzés. S még a vesztes sem marad magára bajában, kesereghet a többieknek, s együtt nézhetik meg, hol is hibázott. Ugyan melyik lélekgyógyász tud ennél jobb terápiát?!

  Ha a versenyzés, a játszás örömét a barátságban, a kötődésben véljük megtalálni, nagyot aligha tévedünk, ám ettől még magának a játéknak a titkát igazából továbbra sem ismerjük. A sakktörténet, a hagyományok,  a versenyzés: mindez csak körülmény, fontos és érdekes, tanulságos – s még sok más lehet, viszont mindez csak a burok, ami mélyén mint kristály ott van maga a játék, a sakk. Ott van, s őrzi a titkot.

  Talán a tudomány közelebb visz, annak valamely ága?! Leghamarabb a matematikára szokás itt gondolni, ami jogos, csakhogy a sakkban – a minőségi sakkozás világában – ez nem pusztán számolást jelent, inkább arányokat, viszonylatokat és valószínűségeket, ami persze szintén matematika, a sakknak valahogy mégis van egy attól eltérő jellege, valami emberi többlete. Ezért van, hogy voltaképpen még a legjobban programozott számítógép sem tud sakkozni, hisz teljesítménye csupán statisztikai termék. Lehet ez eredményes, de nélkülözi azt a valamit, amire csak az ember képes. A gépnek nincs szelleme, nincs varázsa, nincs benne a lélek! A hamburger és a jó hazai koszt különbsége hasonló ehhez – s ugyan ki választaná a kiszámított egyformaságot az ízes finomságok helyett!?

  Más tudományágak is meríthetnek a sakkból, vizsgálhatják (mint ahogy többször már meg is tették): pl. a logika, játékelmélet, filozófia, de még az államelmélet is találhat témát, nem is szólva a neveléstudományról. Utóbbi nagyobb figyelmet érdemel, előbb azonban a sakk és a tudomány kapcsolódásának egy gyanús mozzanatára, egy sejtésre érdemes kitérni.

  Amikor 1957 - ben a szovjetet fellőtték az első szputnyikot, az USA vezetői megrettentek, s kapkodva kezdték keresni – kerestetni az okát, hogy miért is maradtak ennyire le az űrkutatásban. A vizsgálatok végül azt mutatták ki, hogy bizony a szovjet matematikaoktatás sokkal fejlettebb, hatékonyabb, mint az amerikai,  s így a különféle kognitív tudományokban (magyarul talán gondolkodástudománynak nevezhetnénk) is jóval előbb járnak az oroszok. A Szovjetunióban ekkor erősen támogatták az iskolai sakkozást: választható tantárgy volt, s a Botvinnik világbajnok által irányított képzési program pedig állami segédlettel milliókra terjesztette ki a sakkozást.

  Okkal gondolhatjuk, hogy ez is elősegítette a szovjetek matematikai sikerességét, mert hogy a sakk ebben hasznos, azért az nem vitás, főleg az összefüggés – megértés képességet igen jól fejleszti. Az amerikai ellenintézkedések egyik fejleménye volt, hogy kezdték komolyan venni, s egyes iskolákban alkalmazni is a magyar származású Dienes Árpád matematikai kutatásait s képzési rendszerét, aki a svájci – francia pszichológus (és gondolkodáskutató) Piaget eredményeit a matematikára vonatkoztatva létrehozta az „új matematikát”. Lényegében ebből nőtt ki aztán a modern informatika, s ez alapozta meg az űrkutatás fellendülését, egyben meg a két világbirodalom fegyverkezési versenyét is. Nyilván túl sötét és igaztalan vád lenne, hogy így tehát a sakk is felelős a nyomasztó, az egész emberiséget fenyegető fegyverkezés miatt, de hogy szándéktalanul elősegítette, az bizony lehetséges. Úgy tűnik, ez egy árnyék a sakkozás történetében, de hogy a világ pusztító és önpusztító erői kihasználták, arról a játék igazán nem tehet, s nyilván nem tehetnek róla a sakkozók sem, akik többnyire igencsak békés lények.

  Az kitűnik ebből a történetből is, hogy a pedagógiának nagyon is kell (kellene) foglalkoznia a sakkal. Hogy az iskolákban nem ez a legfontosabb tantárgy, az eléggé különös, hisz az oktatási és nevelési vonatkozásai igencsak sokrétűek. Nem új gondolat ez, már a IX. századból ismerünk olyan arab szövegeket, amelyek a sakkozás nevelő hatásáról szólnak. Dicsérik a játék szépségét,   a logikus gondolkodást fejlesztő eszközként említik, valamint azt állítják, hogy a sakk segíti a jövőbeli dolgok előrelátását, a barátságok kialakulását, s megóv a magánytól. Vagyis: esztétika, kognitív fejlesztés, közösségi és mentális nevelés (ahogy a mai pedagógia mondaná) – s mindez komplex módon, egyszerre jelentkezik. Lehet ennél több?!

  A sakkot és az iskolai oktatást – nevelést leginkább a XX. században, a Szovjetunióban meg a szocialista országokban kapcsolták össze, ami azt mutatja, hogy a diktatúráknak is akadhat rokonszenves vonása, különben meg: a sakk nem köthető politikai, társadalmi rendszerekhez. A szovjet sakkoktatás és nevelés céljairól a nagymester, pszichológus és pártfunkcionárius, Nyikolaj Krogiusz ezt írja A sakk lélektana c. munkájában: „A sakk több mint játék, a nevelés kitűnő eszköze. Koncentrációra kényszerít, megköveteli egyfelől a tiszta gondolkodást, másfelől az intuíciót. Szellemi önállóságra serkent, mert aki beéri a mesterek utánzásával, nem jut messzire.” Krogiusz hangsúlyozza a kudarcoknak az önismerethez vezető hasznát is, s mindezekkel bizony egyetérthet minden nevelő, az is, aki a szovjetrendszert, a diktatúrát elítéli és megveti. Utóbbi legföljebb elhagyja Krogiusznak – a pártembernek – azt a követelményét, hogy a sakktanuló ne csak a táblán, hanem a forradalmasított világban is ismerje ki magát. Ha nem a pártprogramokat meg a forradalmi irányokat nézzük benne, hanem a pedagógiát, akkor igen tanulságos a szovjet sakkoktatás megismerése.

  A két, egymástól igen távoli példa – a régi arab és a tegnapi szovjet – jelzi, hogy a sakk és az oktatás, a nevelés összetartozik, s jó az, ha a pedagógia felhasználja ezt a játékot. Szórványos, eseti példa van is erre, ma Magyarországon mintegy 50 iskolában van tanórai sakkoktatás és számos szakkör is működik, de mindez inkább csak kiegészítő képzés vagy „szabadidős tevékenység”. Többet lehetne és kellene tenni, tudatosabban és hatékonyabban alkalmazni az iskolákban a sakkot (már persze, ha valóban fontos cél a színvonalas oktatás és nevelés)! Talán, ha egyszer – a jövendő ideális államában, ha lesz ilyen – csak a sakkozni is tudók lehetnek az oktatásügy irányítói, akkor várhatjuk, hogy belássák ennek az igazi jelentőségét. És addig…??!

  Megkíséreltük kissé körbejárni ezt az ősi, csodás játékot, a sakkot. Lényegének, titkának megfejtésére, szellemi csúcsaira nem is próbáltunk törekedni, csupán egy kisebb emelkedőt céloztunk, s lám, még ez sem igazán sikerült. Ami összehordódott innen - onnan, az csupán egy kis kupac, morzsalékokból. Erről messzire látni nem, legfeljebb messzire vágyakozni lehet. De vágyakozni is jó, hisz emberi. Ha pedig a csapongó vágyakozásunk közben rálelnénk a sakkra, ne habozzunk, tegyük meg a kezdőlépést!

  Tehát, világos lép: 1. e2 – e4 … Kezdődjön a békés, barátságos küzdelem!

Ruppáner János, Kalocsa

Fölhasznált irodalom: R. Finkenzeller – W. Ziehr – E. M. Bühler: Sakk  -  a játék 2000 éve

Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1993. (magyarra fordította: Dr. Tomor Béla)