„Össze kéne szedni a szilvát!”
Ezt mondta valaki. Nem köszönt, nem ugrott a nyakába, csak állt a rongyos bakaruhájában, amiben kétszer járta meg a Dont, és ezt mondta: „Össze kéne szedni.” Mi mást lehet mondani négy év után?

Akkora öröm ez, hogy nem lehet élni benne. Nem lehet kimutatni, ekkora boldogság nem talál magának nevetést, mosolygást, ekkora váratlanság csak néz bele a semmibe, hallgat. Alig voltak féléves házasok, mikor Márton kikerült a frontra, mostanra, hivatalosan már négy és fél évesek. Nem akar ilyenkor működni a torok, a nyelv, nincsenek szavak. A Teremtő Atya sűrű, buja nyelvet adott a magyaroknak, de négy év doni hadifogság utánra nem teremtett szavakat.
(Részlet Grecsó Krisztián Össze kéne szedni c. novellájából. Harminc év napsütés, Magvető, 2017.)

Ma a 2. magyar hadsereg katonáira emlékezünk, akik az 1943. január 12-én a szovjet Vörös Hadsereg által indított támadás során vívtak harcot a Don-kanyar mentén húzódó frontvonalon. A csapat silány felszereléssel, hiányzó utánpótlással, - 40 fokos hidegben érkezett a csatatérre. A novellarészletben szereplő Márton azon kevesek közé tartozott, akik visszatérhettek családjukhoz a harcok után. A több mint 200.000 emberből 50 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg, 27-28 ezren maradtak hadifogságban. Bár szavakkal nehezen kifejezhető, a novella mégis tökéletesen érzékelteti, mit jelent, amikor egy család életében nyomot hagy a XX. század generációkon átívelő traumát okozva.

(Fotó: Wikipedia, 1942.)