„Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel” – kezdődik egy régi sláger. Azután mégsem. Kiderült, hogy nem a miénk. Már sok-sok év óta. És egyre kevésbé.
Tegnap reggel arra ébredtünk, hogy megint egy kicsit kevésbé. Persze persze, csak pár napig, esetleg egy hétig, vagy tíz napig, vagy tíz munkanapig, vagy… Ki is tudja már számon tartani…
Igen, a Szentháromság térről beszélek. Arról a térről, ami majdnem tíz éve építési terület. Először csak a templom környéke, aztán egyre több és több a lezárt terület, végül átjárni sem nagyon lehet. És most már a környező utcákba sem lehet bemenni. Csak terjed és terjed, mint a kórság, ami megemészti KALOCSA SZÍVÉT!
A végét még nem is látom. Csak a pusztítást, rombolást látom, és ígéreteket hallok évről évre. Meddig még? Miért nincs valaki, aki azt mondja: eddig, és ne tovább. Ma, amikor százemeletes épületeket hónapok alatt hoznak össze, amikor alagutakat a tengerek alatt egy-két év alatt meg lehet csinálni, nekik tíz nap kell a közművezetékek cseréjére. Vagy még több. Nem tudjuk, csak sejtjük, mert eddig mindenhez több idő kellett.
Hat hónap kell az útburkolat rekonstrukciójához. Ízlelgessük ezt egy kicsit. Hat hónap. Az 26 hét. 182 nap. 4368 óra. 262080 perc. Több mint 15 millió másodperc. És sok millió gondolat, áldás, átok, halott remény, hogy egyszer végre a gyerekeink is láthassák. Akik már iskolások, de még sohasem látták készen a TERET. Azt, amin mi gyermekkorunkban átsétáltunk, ha iskolába mentünk. Futottunk hazafelé, ha elengedtek minket ebéd után. Ahol sort álltunk a szobrok avatásánál, vagy kis nyakkendőkben ünnepeltünk.
Persze a gondolatok elszállnak, a millió másodperceknek is vége lesz egyszer, de én félek. Attól, hogy olyanná lesz a TÉR, ami nem kedves a szívemnek. Hogy autóval hogyan lehet majd közlekedni ott, arról elképzelésem sincs. Díszburkolat lesz az út helyén, ami vizesen kb. úgy viselkedik, mint egy jó korcsolyapálya. Ott kellene majd bevennünk a nagy kanyart. Azt a kanyart, ami régen kereszteződés volt, amikor még el lehetett menni a hotel (ó, mit is írok JÓSZÁGKORMÁNYZÓSÁG) előtt. Az is így kezdődött. Jött az egyház, hogy fel kéne újítani a teret. Lezárták ideiglenesen, majd végleg. Tudom, hogy most is ez lesz. Megtalálják majd VALAKINEK a valamijét a föld alatt, és lesz mire hivatkozni. Addigra (hat hónap!) megszokja a nép, megmagyarázzák nekünk, hogy miért is lesz így jobb (mint a sétálóutca esetében, emlékszünk?), és zárva marad.
Persze lehetne jó így is, de már eddig sem nagyon lehetett közlekedni. A megoldás lehetett volna az átvezető út a valamikor szebb napokat látott Korona étterem udvarán, vagy valamilyen elkerülő út a kastély mögött, de mindig jött az egyházi vétó. Én azt reméltem, hogy most van itt az alkalom, és meg lehet egyezni egy alternatív megoldásról, de kihagyták. Az egyház nyer, a többi hallgat. Nyer milliárdokat megvenni és felújítani a hotelt (igen, nekem az hotel), és ezzel újabb évekre építési területet varázsolni a térből. Igaz, hogy nincs egy rendes szálloda ebben a városban, ahol egy busznyi embert el lehet helyezni, de hát nem is akarunk bevételt az idegenforgalomból, ugye? (Ja, de! Mintha olvastam volna ezt valahol…) De ebből hotel már nem lesz. Ki tudja, mivé lesz… A TÉR
Nekünk kevés fény jut, árnyékból van több,
Sötét szobánkban a pók rossz hálót köt.
Ha ön is szeretné gondolatait velünk vagy a nyilvánossággal megosztani, kérjük írjon az olvaso@6300.hu email címre.
árnyék sem lesz, jó sok ideig; gondoskodtak róla.