Szociológusok hada foglakozik manapság (és sejtem, fog még jó ideig) azzal a kérdéssel: melyik korosztály viseli legnehezebben a bezártságot? „Egyelőre a gyerekek, a diákok és a középkorúak gondjaira keresünk megoldásokat. Pont a legveszélyeztetettebbek számára nincsenek szociális kapcsolódásra megfelelő megoldások, miközben náluk legmagasabb a valós térben történő társas érintkezés. A 70 év feletti korosztály van leginkább kitéve a koronavírus általi fenyegetésnek. Mégis attól hangos a világháló, hogy pont ez a generáció az, amelyik továbbra sem marad otthon, hanem tömegközlekedéssel jár piacra.” –olvasom egy interjú bevezetésében.
„Steigervald Krisztián, a Generációk harca című, rövidesen megjelenő könyv szerzője, generációs szakértő nemrég egy rövid interjú keretében elmondta, mi állhat ennek hátterében: Ahhoz, hogy megérthessük őket, az ő nézőpontjukat is meg kell vizsgálnunk. Van néhány generáció ma Magyarországon, akik nagyon egyedi élménytartománnyal nőttek fel. Amely élmény csak rájuk igaz és csak őket jellemzi. Ha nagyon szakmai akarok lenni, akkor ők a baby boomerek egy – idősebb – része (mondjuk a 60-75 év közöttiek) és a veteránok (75 év felettiek). Az ő generációs alapélményük a feladatorientáltság… eddig is mindent maguknak kellett elintézni, hogy a feladat határozta és határozza meg az életüket. Hogy nem tudnak és nem is akarnak segítséget kérni. Mert amíg feladat van, amíg munka van, addig élet van. Ez pedig a felnőttek dolga, ebben a gyerek nem tud segíteni. Gyerek alatt itt minden 60 év alattit kell érteni. Ez a generáció nem fog otthon, a kanapén ülve arra várni, hogy valaki kiszolgálja, elvégezze helyette a feladatokat. Úgy vannak vele, hogy amíg bírják, amíg viszi őket a lábuk, amíg elbírják a szatyrot, addig nem kell a segítség. Majd, ha baj lesz, talán, de akkor sem biztos….Úgy gondolják, hogy a gyermekeiknek és unokáiknak anélkül is elég gondjuk van, hogy róluk gondoskodniuk kelljen. Mivel nem akarnak teherré válni a családjuk életében, inkább önerőből megoldják a saját problémáikat. Sőt, inkább ők azok, akik bármilyen úton-módon támogatni szeretnék a szeretteiket…. Azzal, hogy dühöngünk, könyörgünk nekik, vitatkozunk velük, kioktatjuk és utasítgatjuk őket, semmilyen érdemi magatartásváltozást nem fogunk elérni. Most kell megtalálni a megfelelő kommunikációt a generációk között. Ők megéltek már sok mindent, háborút, hidegháborút, kommunizmust, beszolgáltatást. Ők most nem félnek, mert már oly sok mindentől kellett félni. Az észérv, az érzelmes mondatok nem képesek hatni ott, ahol már megtanult reakciók vannak a félelemre válaszként. Mint ahogy egy néni mondta nekem a minap: „én sorba álltam ’56-ban rohadt krumpliért, miközben lőttek ránk. Akkor sem maradtunk otthon, túléltük. Ezt is túléljük.”
A másik, amiről lehet, sokan nem is tudnak, hogy hazánkban a 65 éven felüliek mintegy harmada egyedül él otthon. Ez mintegy 600 000 idős embert jelent. Nekik az egyedüli szociális érintkezés a piac, a tömegközlekedés, a napi ügyintézés. Ha ezt elvesszük tőlük, és nem adunk helyette semmit, az elviselhetetlen…”
Jómagam nem gerontológus szakember vagyok (munkám kapcsán azonban leginkább az idősebb generációval foglalkozom, így néhány szabadegyetemi kurzust magaménak mondhatok). Igyekszem nyomon követni e megváltozott világ eseményeit, begyűjteni azokat a példákat, amik talán mások segítségére lehetnek.
A híradásokban naponta láttunk/látunk olyan nyugdíjas közösségeket, ahol a nagyik maszkokat varrnak, mesét mondanak, kenyeret és süteményt sütnek. Más tevékenységek is eljutottak hozzám: az egyik nagyinak eszébe jutott, hogy a vietnámi háború idején, mikor ő ifivezető volt, 10 x 10 centiméteres négyzeteket kötöttek, horgoltak, amiből takaró készült a háborús övezetbe. Nosza, felelevenítették a régmúlt időket, készültek a takarók. Nem Vietnámba szállították (ki tudja, akkor is hová kerültek), hanem a hajléktalan szállókra, ahol megnövekedett a bentlakók létszáma. Volt persze a barátnői körben olyan is, akinek nem volt sem maradék fonala, sem horgoló, vagy kötőtűje. Ők serényen kipakolták a ládafiát, összeszedték a még használható textileket, és ezekből varrtak folt-hátán folt takarókat. De még így is maradt olyan barátnő, akinek sem varrógépe, sem anyaga nem volt. Egyikük bánatosan közölte, hogy néhány rongyszőnyeg darab az összes kincse. Lám, a magyar nagyi találékony, így kiötlötték, hogy beszegik a nagyobb szőnyegdarabokat. Előkerültek a zsákvarró tűk, régen elfeledett, erős cérnák a kincses dobozokból. Az állatmenhelyek örültek az adományoknak.
A fiatalabb generáció is igyekszik segíteni; nem csak bevásárlással, egyéb kedvességekkel, de így anyák napja környékén hasznos ajándékokkal is. A szomszédban lakó sráctól (negyven múlt) hallottam, hogy új telefont vásárolt az édesanyjának korlátlan beszélgetési idővel, és ő fizeti a havi számlát. Anyu nem tud most találkozni a barátnőivel, legalább telefonon beszélhessék ki magukat – mondta mosolyogva. Egy másik ismerősömet hetilap előfizetéssel örvendeztetett meg távol élő családja. Örömmel számolt be róla, hogy elmesélte mindezt a szomszédban lakó fiatal párnak, akik segítenek a bevásárlásban, és ők fellelkesülve a jó ötlettől, saját szüleiket is újság előfizetéssel lepték meg.
A legifjabb generáció rajzokkal kedveskedik, az írni tudó csetel a nagyival. „Szóba kerül” az online oktatás, a házi feladatok. És a nagymama, vagy nagyapa segít, mikor az unoka a kötelező olvasmány hosszúságáról, unalmasságáról beszél. Felajánlja, hogy ő is újra olvassa a könyveket, minden fejezetet megbeszélnek, együtt készítik az olvasónaplót.
Apa és anya home office dogozik; az alsós gyermek azért olykor láb alatt van. A nyugdíjas tanító- néni- nagyi rajzos, érdekes feladatokat küld át, amivel lefoglalja a gyerkőcöt. Aztán, amikor szabad anya számítógépe (mert anya éppen ebédet főz, vagy berak egy újabb adag mosást), régi fényképeket mutogat az unokáknak, és mesél apuról, anyuról, vagy nagynénikről, nagybácsikról mulatságos történeteket.
Nem tudom megfejteni, melyik generáció viseli nehezebben a karantént. Mindegyiknek megvannak a maga gondjai. Annyit azonban elárulhatok, ha ezek a generációk segítik egymást – bármilyen aprósággal, ötlettel – könnyebben fogjuk átvészelni ezt a most nagyon nehéz időszakot.
(B.É.)
