Gyakran hangzik el mostanában, hogy az emberek már nagyon unják, hogy egyébről sem hallani, mint a koronavírus így, koronavírus úgy; első szakasz, második szakasz; tömeges, nem tömeges; csoportos, nem, de, mégis; teszt, á, ugyan minek az… Automatikusan rábólintunk, igen, nagyon nyomasztó, tényleg mindenki ezzel foglalkozik.
MINDENKI? Talán mégsem. Nézzük az Országgyűlést: dolgozik éjjel-nappal, ünnepnap, vasárnap, és szavaz. Olykor ünnepel is, csak úgy, magában (mármint a kormányzó párt magában), megünnepeli, hogy 30 éve szabad…
És a hírek mellett, egy-egy épphogy élő sajtótermékben felfedezzük, hogy rengeteg teendőjük mellett jut idő másra is. Például egy nemzetközi egyezmény visszautasítására.
Igen, az isztambuli egyezményre gondolunk: Az Európa Tanács Egyezménye, amely a nők elleni, és a családon belüli erőszak megelőzéséről, az áldozatok védelméről, és az elkövetők büntetlenségének megszüntetéséről szól elsősorban. Az egyezményhez 2011. március 11-étől lehetett csatlakozni. 2019 márciusáig 46 ország és az Európai Unió írta alá. Az egyezmény 2014. augusztus elsején lépett életbe.
Az egyezmény egységesen megfogalmazza az ebbe a körbe tartozó bűncselekmények fogalmát, beleértve a nők nemi szervének megcsonkítását, a kényszerházasságot, a kényszerabortuszt, és kényszersterilizálást. Mindez az államok részéről olykor eddig nem létező kategóriák törvénybe iktatását is jelenti, sürgetve a családon belüli erőszak elleni összehangolt fellépést.
Magyarország 2014. március 14-én írta alá az isztambuli egyezményt, azonban egy évvel később a parlament elutasította annak ratifikálását („A ratifikáció (vagy ratifikálás) az arra meghatalmazott állami szerv által kötött nemzetközi szerződés vagy külállammal kötött kétoldalú megállapodás utólagos jóváhagyása a törvényhozás /Magyarországon az Országgyűlés/ által. A ratifikációval az adott szerződést vagy megállapodást az ország jogszabályai közé iktatják, nemzeti nyelven a szövegét kihirdetik és hatályba léptetik.” Wikipédia) Az Igazságügyi Minisztérium közleményben szögezte le, hogy a kormányzat elvégzi az ezzel kapcsolatos feladatokat.
A hazai érvényesítés azért sem lehetséges, mert nem történt meg a Büntető Törvénykönyvnek az egyezményhez igazodó módosítása, a családokkal, a szociális problémákkal foglalkozó intézményrendszer átalakítása. A jelenlegi igazságügyminiszter (Varga Judit) kijelentette, hogy „Magyarország továbbra sem akar az egyezményhez csatlakozni, mert a kormány úgymond „fellép a családon belüli erőszak ellen.”
Családon belüli erőszak – a fogalomba sok minden belefér, és nehezen fogalmazható meg a definíciója, ámbár mindenki gyanítja, mit takar. Házastársi, partneri, szülő-gyermek kapcsolatban megvalósuló fizikai, szexuális, lelki bántalmazás, fenyegetés, szidalmazás, megfélemlítés, pénzügyi-gazdasági függőségbe kényszerítés. Valószínűleg nincs ember, aki ne találkozott volna a családi belüli erőszakkal közvetlenül, vagy közvetve…
Nézzük a számokat sértettek szerinti megosztásban:
A hozzátartozók sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények megoszlása, 2011:
A gyermekjóléti szolgálatoknál családon belüli bántalmazás és elhanyagolás miatt kezelt esetek száma, 2005–2011:
(Grafikonok eredete: Központi Statisztikai Hivatal, elérhetőség: https://www.ksh.hu/szamlap/eletunk.html)
A családon belüli erőszak ma is tabunak számít, aki elszenvedi, sem tud róla beszélni, aki gyanítja/látja, hogy a közelében ilyen történik, sem tud vele gyakran mit kezdeni. A társadalom nagy része elutasítja az ezzel való foglalkozást, magánügynek tekinti, és gyakran a hivatalos szervek is hajlamosak ekképpen kezelni a jelenséget.
És, hogy visszatérjünk a bevezetőben említett jelenségre, jelesül a koronavírus miatti vészhelyzetre, nos, egyre több a visszajelzés arról, hogy az elmúlt hetekben súlyosbodott a helyzet. Amíg az elmúlt években átlagosan havi 33 kapcsolati erőszakot jelentettek a rendőrségen, ez az adat márciusban 50-re emelkedett. Azt pedig tudni kell, hogy a nyilvánosságra kerülő esetek a jéghegy csúcsát jelentik csak.
Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a járványveszély miatt korlátlan felhatalmazást kapott kormány épp ekkor – ráadásul a hangzatos anyák napi köszöntések után egy nappal! – tartotta szükségesnek leszögezni, hogy az isztambuli egyezményt nem kívánja Magyarországon beiktatni a törvényhozásba, a következő indokkal (közölte Nacsa Lőrinc, a KDNP, azazKeresztény-demokrata Néppárt szóvivője): a dokumentum elő akarja írni a társadalmi nemek definícióját, és ezzel együtt „a romboló genderszemlélet” bevezetését, valamint rá akarja erőltetni az országokra a menedékjog nemi alapon történő biztosítását.
S hogy kerül a „gender-csizma” az asztalra? A lassan már rosszindulatú démonná züllesztett gender fogalma: társadalmi nemek tudománya, amely a férfi-női szerepekkel foglalkozik, és a társadalmi szempontból értendő „nem” fogalmát próbálja a mai korhoz igazítva rugalmasabban értelmezni, tisztázva, hogy a biológiai meghatározottság mellett a társadalmi elvárások hogyan formálják a nemi szerepeket. Ebbe persze sok minden belefér, és mostanában még annál is többet próbálnak beleszuszakolni azok, akik sajnos különböző szempontú diszkriminációra törekedve, ördögöt és poklot kiáltanak mindenkire, aki el mer térni az átlagtól.
Ám ez nem lehet indok arra egy ország kormányának, hogy a nagyon is jelenlévő családon belüli erőszakkal kapcsolatban ne létesítsen az élet – nők, férfiak, gyermekek életének védelmére alkalmas jogszabályi hátteret, és annak végrehajtására alkalmas intézményrendszert, ahogyan teszi ezt körülöttünk vagy félszáz állam, az isztambuli egyezmény szellemében.
