Koronavírus ide, vagy oda, a naptárban peregnek a lapok. Hamarosan május lesz. Május első vasárnapján az édesanyákat, a nagymamákat, keresztanyukákat köszöntjük. Az idei ünneplés azonban nagyon más lesz. Sem az oviban, sem az iskolában nincs közös készülődés, ünnepi műsor. Nem ölelhetjük magunkhoz a távolabb élő szülőket, nagyszülőket; vagy szülőként a gyermekeket, unokákat. De így is örülnünk kell egymásnak. A virtuális öleléseknek, a fészbukos üzeneteknek, a beszkennelt rajzoknak, az sms-eknek, a telefonhívásoknak.
A nap reggelén – már évtizedek óta – telefonhívással köszönt messze élő, legidősebb fiam. Amikor felveszem a telefont, elmondja a Tudok egy varázsszót kezdetű verset, és nekem csorognak a könnyeim, gombóc van a torkomban, alig tudok megszólalni. Anyci, ne sírj, nagyon szeretünk – mondja. Persze ezek az öröm, a meghatottság könnyei. A felém áradó szeretet, odafigyelés hozadéka. És hívnak a többiek is; a lányom, – vele egy városban lakunk – virággal érkezik. Én sütök – főzök, várom a kedves vendégeket. Régen, míg együtt volt a család megemlékeztünk a nagyszülőkről, fényképeket nézegettünk, anekdotáztunk.
Az idei anyák napja biztosan más lesz. A verses telefon nem marad majd el, és érkeznek a köszöntések is gyermekektől, unokáktól, a lányom is beszalad majd a hosszú munkanap után. Ám mindegyikünk hangjában ott bujkál a félelem, a folyton felmerülő kérdés: jól vagy? – és ez most nem a szokásos jólvagykérdés, hanem az aggódás, a féltés kérdése. Ők dolgozni járnak mindannyian (nem veszítették el a munkájukat, mint oly sokan). Engem március végétől karanténba kérleltek. Egyedül élek, szerencsére (még) kertes házban, így van mit tenni: ültetek virágokat; van hová kimenni, élvezni a napsütést, beszélgetni kerítésen át a szomszédokkal. Annyira kaptam tőlük engedélyt, hogy a kukát kivihetem az út túloldalára. A lányom vásárol be, intézi az ügyeket. A fiúk szinte naponta hívnak, az unokákkal is gyakran beszélek, és csetelünk a fészen. Nagyon hiányoznak mindannyian. Elmaradt pénteken a zeneiskolások koncertje, (mennyire vártam az utazást!), és elmaradt szombat-vasárnap másik két unokám névnapos ünnepi ebédje is. Maradt a netes zongorakoncert, a telefonos köszöntések; és persze a találgatások, hogy mikor lesz már vége, mikor találkozhatunk? Anyák napján még biztosan nem.
Sokadszor ízlelgetem az ünnep nevét: anyák napja. Eszembe idéződnek a kedves verssorok:
"Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csudajó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
Anyu! anyu! anyu!
hangzik este-reggel,
jaj, de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
Anyu! anyu! anyu!
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged."
(Nadányi Zoltán)
Gondolatban átírom a verset a mostani, ugyancsak furcsa helyzetre.
Tudok egy varázs-szót, ha én azt kimondom, egyszerre elmúlik minden bajom, gondom.
A varázsszó most a kislányom, kérlek, segíts: küldöm a bevásárló listát, és a gyógyszertárba is be kellene menni. Kisfiam, befizetnéd neten a telefonszámlát, a vízdíjat, a villanyszámlát a … A húgod utalja a számládra az enyémről az összeget. Aztán ha újra együtt leszünk, megtanítod nekem, hogyan kell mindezt? Megteszik, elintézik, bevásárolnak, vizet cipelnek az ártézi kútról a virágaim locsolásához, ha nincs már a hordóban esővíz (sajnos nagyon ritkán van). Látom a lányom arcán a fáradtságot; csak megköszönni tudom a segítségét, nem ölelhetem magamhoz. A fiaim is elmondják, milyen nehézségekkel küzdenek. De mindig igyekszenek felvidítani, az apró jó dolgokról is beszámolnak. Ezek a rövid találkozások, telefonbeszélgetések segítenek átevezni a bizonytalan holnapokba. Köszönöm Nektek, Drágáim.
…és én nem akarok, nem kérek anyák napjára mást, csak azt, hogy szerethessem őket, még sokáig!
Fiaim, kicsi lányom! Most is rátok gondolok…
Most semmi baj nincsen, mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak, Drágám, fényes csillag, látni, ahogyan jössz, segítesz, ha hívlak.
Látom sietséged, fáradt szelídséged, szeretnélek megcsókolni, megölelni téged. (B.É.)
