Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki úgy tartotta meg a hatalmát hosszú-hosszú éveken át, hogy állandóan háborút hirdetett, no nem olyan kard ki kard ellent, hanem olyan  üzengetőset. Hol egy másik királyra mutogatott, hogy” az a sátánfajzat ránk akarja szabadítani a gaz kutyahitűeket és el akarja veszejteni országunkat”, hol meg saját testvéreiről mondta, hogy „ha Ők ülnének a trónon, akkor még kenyér sem jutna az asztalokra, nemhogy kolbász”. Aztán meg azt is kitalálta, hogy ha nem vigyázunk, akkor a gaz eretnekek olyan tanokkal fogják szép reményű ifjaink fejét teletömni, minek nyomán majd fiú-fiúval, lány-lánnyal fog hálni és hát ez hova vezet? Aki még ettől sem ijedt meg, azzal meg elhitette, hogy keletről jő a barátság, nyugatról meg a csalárdság, pedig hát Ő is nyugati szerzetesektől tanult és a nyugattal kereskedett, s lett dúsgazdag a csatlósai által. Ebből építetett olyan palotát az öreg királynak, hogy annak legkisebb termében,  nem hogy négyökrös, de még egy nyolcökrös szekér is megfordulna, úgy hogy meg se látnák annak a túlsó végét. Vót abban a palotában könyvtárszoba, no nem mintha oly sokat olvasott volna a király, Mátyásról, az igazságosról, hanem mert az mégiscsak olyan úri dolog. Vót abban a palotában több tucat szoba, aranyozott díszítésekkel, fürdőkkel, hogy legyen hely a nagy udvartartásnak, s hogy az oda látogatók le tudják mosni majd az út porát.

Szóval az öreg királynak felépült a palota, de minden alattvaló tudta, hogy a fiatal király megy majd oda.  

Szóval ez egy olyan király vót, hogy már senki sem látogatta meg a szomszéd királyságokból, mert mindenkire mondott már valami rosszat, még akkor is, ha azok korábban kisegítették már sok ilyen-olyan bajából. Így lett az, hogy már minden ország lakói jobban éltek – míg a szem ellát, egész a tengerekig - mint Hunnia lakói, de a király továbbra is csak kidoboltatta minden nap, hogy „az ellenség közel van és csak ránk fenegeti a fogát”. Persze volt sok szabólegény, csizmadia és az alatvalók legjobbjai, akik nem hitték el a királyi mesét és elmentek nyugatra szerencsét próbálni, aztán meg már vissza se gyüttek.

Hej, vót ennek a királynak egy kincstárnoka is, s bár nagyon buta és bamba tekintetű volt, mégis a király minden várat vele építetett az országban, de úgy ám, hogy a míg a királyság kincstárában apadt az arany mennyisége, addig Ő már külföldön is vett palotákat, hajókat, hogy Hunnia népe meg ne láthassa mekkora vagyona is van Őnéki, azaz hát a királynak, aki hát nem a népre költötte az sarcokból beszedett pénzeket. Jómodjában rá is unt hamar a kincstárnok az asszonyára és választott magának új aranyhajú asszonyt, s lett olyan hetedhét országra szóló lakodalom, hogy még ma is söprögetik a mennyasszonytánc alatt elszórt arany pénzeket.

Persze a király hagyta, hogy a leeső morzsákból a kincstárnok is gazdagodjon és szórakozzon, aztán ha kellett, a bambaképű kinyitotta a királynak félretett bugyellárisokat, melyekből csak úgy hullottak az aranyak és a gyémántok.

Mígnem az ország népe egyre inkább csak értetlenül nézte, hogy az urak gazdagodnak, míg nekik nem jut pénz élelemre sem, nemhogy baj esetén orvosra, még felcserre sem, s tanító sem jut gyermekeiknek, hogy okosodjanak. Az utakat sem tették rendbe, amelyeken nem, hogy a szekéren ülő kocsis, de még az elé befogott ló is elharapta a nyelvét, olyan hepe-hupásak voltak. Az emberek, mármint közülük azok, akik jóban voltak az urakkal, azt mondták jó van ez így.

Az öregek, akik szenvedtek más királyok alatt is, azt mondták; az is lopott, ez is lop, jóvan ez így!

Senki nem mert hangosan a király ellen szólni, mert mindenhol voltak kémek, akik megfigyelték a jónépet, s akik vitték is azonnal tömlöcbe az elégedetlenkedőket.

Mígnem egyszer, mikor már járvány is sanyargatta a jónépet és látták, hogy a király ekkor is inkább palotákat épít, azt mondták, hogy „ez már mégsem járja, éhezünk, szenvedünk és még azt is megtiltják, hogy az embereknek járjon a szája? Senki sem segít a bajunkban, miközben a király, s kegyurai vadászni járnak, s dúskálnak a javakban, nekünk meg már rendes ruhára sem jut. (Mert addigra elvették javaikat, műhelyeiket, földjeiket, s gyermekeik más országokba menekültek boldogságot keresni.) S a haragos nép egyszer csak öntudatra ébredt, s bár csendben, de új király után nézett.

Meghirdették szerte az országban, hogy aki megszabadítja őket ebből a sanyarú sorsból, az lehet az új király, de csak akkor, ha elfogadja, hogy a népet először is ki kell szabadítania a nyomorból, s Ő is csak ugyananyit ihat a kincstári borból, amennyit a nép fiai, s abból kell megélnie, amit a nép ad majd neki ellátmányként.  

S bár nem járt királylány a feladathoz, de azért jelentkeztek is szépen sorban a király-jelöltek, s mikor megtalálták a legjobbat, a legigazabbat, akkor el is zavarták a hazug királyt, akit egy szál ruhában küldtek útjára, mondván, hogy örüljön, hogy nem küldik tömlöcbe.

Hej lett is nagy mulatság az egész országban, mert megtalálták a sok elrabolt aranyat és ezüstöt, melyet mind a nép között osztottak szét, mindenki boldogulására. A kincstárnok is elmenekült, de a korábban melléje szegődött bestia itt maradt és ő lett az új király királynője, mert hát szép asszony vót, s arról nem szólt a fáma, hogy nem lehet neki új babája. S itt legyen a mesének vége, mert tudni kell, hogy minden tolvajnak, s zsarnoknak a nép lesz a megítélője!

Ez egy véleménycikk, nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.