Felkaptuk a fejünket a hírre: átalakítják, átszervezik az SZFE-t. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium fenntartásába kerül, alapítványi formában működik majd. Május 27: az Országgyűlés elé került a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását szabályzó törvénytervezetet. A tárca közleménye szerint az intézményi átalakítás a jövőben „a magyar kultúra fejlődését is biztosítja”. A minisztérium szerint a törvénytervezet célja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hazai és nemzetközi szinten elismert tudásközpont szerepe tovább erősödjön, és a jövőben „olyan együttműködésekre képes intézményként működjön, amely a magyar kultúra fejlődését is biztosítja”.

A törvényjavaslatból a következők derülnek ki:

az egyetem alapítványi egyetemmé válik;

létrehozzák a fenntartó alapítványt, a Színház és Filmművészeti Egyetemért Alapítványt;

a fenntartó alapítvány ingyenesen megkapja az egyetem ingatlanait és vagyonát.”       

Június: tiltakozások, érvelések mindkét (politikai) oldalról                                    

 Remények, okos érvelések, kiállás az egyetem szakmai munkájáért az egyik oldalon; pocskondiázás, politikai (NEM SZAKMAI!) nyilatkozatok a másik oldalról: Ragályi Elemér Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr nyílt levelet fogalmazott meg az egyetem védelmében, és a modellváltásra vonatkozó törvényjavaslat visszavonását kérte, felhívásához több mint kétszáz művész csatlakozott. Erre válaszul az Origón 74 magát kormánypártinak valló művész – közte a kuratórium tagjai közé bekerült Rátóti Zoltán – és színházigazgató követelte az SZFE beszántását, és azt, hogy Semjén Zsolt ne vonja vissza a törvényt.

A modellváltás „valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozása”

„A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátriumi Társaság nyílt levélben véleményezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kormány által tervezett átalakítását, miután erre kérte az egyetem hallgatói önkormányzata. A Társaság szerint „a magyar színházi társadalom által már széleskörűen ismert és vitathatatlan tény" az, hogy „az SZFE infrastrukturális állapota, épületeinek, előadótermeinek minősége siralmas, a munka- és oktatási körülmények az Egyetemen gyászosak. Az Egyetem vezetése az elmúlt évtizedekben nem volt képes ezt a helyzetet megszüntetni, egyetlen kormányzattal sem jutottak ebben dűlőre. Az SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja. Az SZFE oktatási, tudományos és menedzsment tevékenysége az elmúlt évtizedek során nem újult meg és nem tudott felfrissülni. Változatlanul ugyanazon szakmai kör folytat oktatási gyakorlatot az egyetemen, merev és elavult struktúrákhoz ragaszkodva, beszűkült elképzelések mentén."

Az SZFE kormányzati átalakítása ellen több százan tüntettek. A demonstráción Hegedűs D. Géza azt mondta: „törvénybe akarják iktatni, hogy a mi történetünk nincs többé."   

Július 03. A Parlament ÖT PERC alatt megszavazza a modellváltást.

Július 31. kuratórium kinevezése

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium bejelentette, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. A testület tagjai Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a SLOVNAFT igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója.

41 év után azonnali hatállyal felmond Zsámbéki Gábor és Gáspár Máté.

A színműs HŐK nem fogadja el a kuratóriumot   

„Amilyen az Adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten.

Ezek nem finnyásak. Vidnyánszky Attila lett a Színművészeti ura. Kultúrharc a javából. Pusztuljon a nyitott, szabad művészet és kultúra! Jöjjenek a pártkatonák!

Lehet így is.

Most nincs mit tenni. Készülni kell.

Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek.

Nem lesz árokbetemetés. Zárójel lesz. Levegőtlen világ azoknak, akik megölték a magyar szabadságot.

Így van ez rendjén. Higgadtan, racionálisan, szárazon.

Akik meg még egyensúlyoznak: ideje magatokra találni, felébredni, élni!

Vagy küzdtök a hazaért, vagy cinkosok lesztek. Vagy-vagy.”  (Gy.F.)

Sok, neves színházi ember megszólalt az SZFE kapcsán. Ezeket a megszólalásokat változtatás nélkül csatolom a cikkhez. 36 mellékelt riport, cikk, komment. Nem kevés; ám érdemes elolvasni.                          

A napokban egy keserűen humoros dialógust találtam a neten. Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek az alábbi elképzelt párbeszéden:

„Felvételi, első forduló. A folyosón izgatott művészjelöltek, a jövő lehetséges(?) nagy színészei, szépséges Évák, Júliák, Ádámok és Rómeók. Bent, a legendás, színháztörténeti jelentőségű teremben a bizottság is készülődik.  György, Tamás, Zoltán és Oszkár. Attila, bár nagyon akart, nem tudott eljönni. Rengeteg dolga van, és még mindig nincs vége. Nyílik az ajtó.

- Na, mivel készült?

- Gyóni Géza verssel.

- Ki ő?

- Költő. Volt. Már meghalt.

- Még nem hallottam róla. És most tőle fog szavalni valamit?

- Igen, a Csak egy éjszakára című versét.

- Zoli, szerinted?

- Engedem.

- Te ezt jobban tudod, de szerintem már a címe is rossz.

- Ez az egyik legszebb vers.

- Nem magát kérdeztem. Most kérdezem. Nincs valami más? Dal, például. Énekelni tud?

- Levélária. Puccini.

- Legyen inkább Charlie. Jég dupla whiskyvel. Mehet? Az egy jó dal. A lemez megjelenését még szponzoráltuk is.

- Nem ismerem.

- Enyje, enyje. Hogyan készült maga?

- Évek óta erre a napra készülök.

- Úgy tűnik, nem eléggé. Akkor azt mondja meg, van jogosítványa?

- Két hónapja.

- És hol szokott tankolni?

- Mindig máshol.

- Tudja mit jelent az, hogy Slovnaft?

- Nem.

- Egyre rosszabb. És azzal tisztában van, mi az a MOL?

- Magyar.....olaj...nem tudom pontosan.

- Legalább azt meg tudja mondani, hol vannak töltőállomásai a MOL-nak?

- Budaőrs talán, az M7-es mellett?

- És melyikből tankol? A kilencvenötösből, vagy a százasból?

- Amelyik a legolcsóbb.

- Jó, ebből elég volt. Ha elfogad egy tanácsot, feltéve, ha jövőre is megpróbálja a felvételit, legyen tájékozottabb. A vers, meg Pucsino, vagy Pucsíni, meg az a Gyáli...

- Gyóni.

- Ne szóljon már közbe, nagyobb tiszteletet követelünk, szóval az a minimum, hogy megtanulja a MOL benzinkutak pontos címét. Érti már? Most pedig menjen. Ki a következő?”                  (Gellért András)

A netre feltett híreket sokan kommentálják. Olyanok is, akik nem színházértők, esetleg nem is igazán színházba járók. Mindkét politikai oldalról özönlenek a demagóg, a másik oldalt, a másik oldal művészeit pocskondiázó írások. Rigó József rendező barátom röviden, tömören vetett véget a két oldal fröcskölődésének. (Írása után áttértek a futball megvitatására, mert ehhez kis hazánkban tényleg, mindenki ért.)

Rigó József: az Alföldi- Vidnyánszky- SzFE vitához

„Barátaim! Nem az a kérdés, hogy Alföldi Róbert, vagy Vidnyánszky Attila a jobb ember?! Mindkettőjükkel van személyes tapasztalatom.  És nem is az a kérdés, hogy melyikük tehetségesebb rendező. Engedjétek meg, hogy fél évszázados színházi tapasztalataimból mindkettőt a magyar színházkultúra jelentős, és meghatározó rendezőjének gondoljam. Alföldi kétségkívül befogadhatóbb, kevésbé elvont, mint Vidnyánszky. Nyilván ezért ez utóbbi látogatottsága kevesebb. Tudjuk, hogy az egyszerűbb formanyelvű előadásokat  a világszínházban mindenütt többen látogatják. És nem is az a kérdés, hogy a pozicióhalmozó Vidnyánszky és a több oldalú tehetségét kibontakoztató Alföldi egyensúlyban vannak-e egymással. És még csak nem is az a kérdés, hogy a Franciaországba emigrált magyar állampolgár Schilling Árpádnak lehet-e véleménye az országban történtekről. (Mellesleg azt gondolom, igen.) De az a kérdés fontos, hogy miért nem dolgoz(hat)nak itthon olyan jelentős színházi rendezők, mint Bodó Viktor, Kovalik Balázs, Mundruczó Kornél. Abban is egyet kell értsünk, hisz mindannyian ezt a nyelvet beszéljük, és magyarul gondolkodunk, hogy az SzFE környékén történt dolgok nem demokratikus modellben történnek. Mint annyi más. És akkor a kérdés az, hogy demokráciát akarunk-e, vagy autoritást. Vagyis mi akarjuk-e kijelölni a határainkat, vagy  jelöljék azt ki mások nekünk. Azaz „rabok legyünk, vagy szabadok…”

Cikkemet Zsámbéki Gábor közleményével, és rövid előadásának közreadásával zárom. A 7 perc 28 másodperces előadás a Méloszi dialógus csodálatos, mindent összefoglaló, szívszorító, könnyfacsaró előadás.

                                                                                                   (B.É.)

„Zsámbéki Gábor, aki 1979 óta oktatott színészosztályokat, felbontotta szerződését a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. Szeptember 1-től, az új kuratórium belépésétől kezdve már nem tanít ott. Döntéséről további nyilatkozatot nem kíván adni. Azt közölte, hogy az alábbi videó – növendékei előadásában – világossá teszi, hogyan gondolkodik a kialakult helyzetről és az ezt megelőző eljárás módjáról. Az eljárás forgatókönyvét 25 századdal ezelőtt megírták. A törvény megszavazása 5 perc 7 másodpercig tartott.”

https://youtu.be/I0EHfjUZaOw

Mellékletek:

1,       Átalakítaná a színművészeti egyetem működését a minisztérium

2,       SZFE “Rendet kell tenni” – Kálomista Gábor és Apáti Bence is megszólalt a Színművészeti kapcsán

3,       „VISSZAUTASÍTJUK AZ EGYETEMET ÉRT VÁDAKAT”

          A Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori hallgatóinak nyilatkozata

4,       „Nincsenek illúzióim” – Mohácsi János a Színművészeti Egyetem lebombázásáról

5,       „A számvetés ideje  Az elmúlt egy év magyar színháza

6,       „Át akarom adni azt, amiben hiszek”  Zsótér Sándor 59 éves

7,       Simkó Katalin színművész is megszólal a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében.

8,       GIMESI DÓRA szabad-verse

9,       A kisgömböcök térnyerése és mindenhatósága  #freeSZFE

10,     Első lépésben lezüllesztik a vidéki színházakat

11,     Pelsőczy Réka válaszlevele Cseke Péter, Besenczi Árpád és Forgács Péter nyilatkozatára

12,     A színházcsinálók diszkrét bája

13,     “Nem magunkat féltjük” – Janisch Attila a Színművészeti modell-váltásáról

14,     „Árpád Schilling     Hosszú lesz…

15,     Máté Gábor: “Az eddigi munkánk egy mozdulattal való lesöprése gyalázat volna

16,     Tarr Béla üzenete: “Szabadság nélkül nincs alkotás, nincs boldogság”

17,     A Vidnyánszky-féle Magyar Teátriumi Társaság szerint az SZFE-n nem színvonalas az oktatás

18,     Dér Zsolt: “Először érzem, hogy én vagyok a saját történetem főszereplője”

19,     Egy beszélgetés részlete Káel Csabával (a Művészetek Palotája igazgatója)

20,     Ritkán szoktam személyeskedni, most mégis megteszem. Gábor György

21,     Vidnyánszky kinevezésével vége a SZFE függetlenségének és szabadságának

22,     hvg.hu összefoglalója a kinevezésekről

23,     Milyen alkotást tud felmutatni a csőcselékre optimalizált Orbán rendszer a szellemi élet területén?

24,     Az egyetem egy képviselője sem kapott helyet a kuratóriumban – Az SZFE szenátusának közleménye

25,     Mi lehetne még Vidnyánszky Attila?  Schilling Árpád írása

26,     Ez itt mostantól nem szórakozás, hanem dráma – Fodor Tamás sorai

27,     Nem fogok meghátrálni – Interjú Máté Gáborral

28,     Nyugtatás lesz és beetetés – Csáki Judit Vidnyánszky hatalomátvételéről

29,     Máté Gábor: Egészen drámai, hogy mennyire veszik semmibe az egyetem egészét

30,     A nagy csapat Vidnyánszky a színművészeti atyaistene, alatta két benzinkutas és a sértődött színigazgató

31,     Gábor György: Övék itt már minden…

32,     Kilóra megvetetheti Vidnyánszky a színiegyetemet

33,     Konok Péter   Azért ez az egész olyan időtlenül szomorú-kádári.

34,     Ascher Tamás Fogy a levegő

35,     Egy gondolat a Facebookról

36,     Nem nyilatkozik az SZFE ügyében Világi Oszkár cégtulajdonos, kuratóriumi tag

1,       „Átalakítaná a színművészeti egyetem működését a minisztérium

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium benyújtotta az Országgyűlés elé a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását szabályzó törvénytervezetet. A tárca közleménye szerint az intézményi átalakítás a jövőben „a magyar kultúra fejlődését is biztosítja”.

„A Színház- és Filmművészeti Egyetem működési modellje az elmúlt három évtizedben a hallgatói létszám folyamatos növekedése ellenére sem változott. Az intézmény társadalmi-gazdasági környezete és a felsőoktatás ágazati irányítása olyan kihívásokat támaszt, amely csak egy korszerűbb működési modellben valósítható meg. Az átszervezéssel az intézmény képes lehet saját minőségelvárásainak, és a piaci környezet elvárásainak megfelelő feladatellátásra” – áll az ITM közleményében.

A minisztérium szerint a törvénytervezet célja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hazai és nemzetközi szinten elismert tudásközpont szerepe tovább erősödjön, és a jövőben „olyan együttműködésekre képes intézményként működjön, amely a magyar kultúra fejlődését is biztosítja”.

A törvényjavaslatból a következők derülnek ki:

az egyetem alapítványi egyetemmé válik;

létrehozzák a fenntartó alapítványt, a Színház és Filmművészeti Egyetemért Alapítványt;

a fenntartó alapítvány ingyenesen megkapja az egyetem ingatlanait és vagyonát.”                                                       (Index)

2,       „SZFE

“Rendet kell tenni” – Kálomista Gábor és Apáti Bence is megszólalt a Színművészeti kapcsán

Újabb véleményeket fogalmazott meg Kálomista Gábor és Apáti Bence a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása kapcsán.

“Álszent lenne tőlem, ha azt mondanám, hogy nem, elég régen és elég hangosan mondom, hogy ott inkább ideológiai képzés folyik mint szakmai” – reagált Kálomista Gábor a Hír tv-ben arra a kérdésre, szerinte indokolt lenne-e az SZFE átalakítása.

Annak kapcsán, hogy forrong a színházi szakma és hogy a színművészetisek nem kapnak garanciát az egyetemi autonómiára, azt mondta, szerinte arról van szó, hogy

“egy maroknyi ember a markában tartja az egész színházi világot és ezt a megszerzett hatalmat nehezen engedik el. “De nem is biztos, hogy le kell erről mondaniuk, a finanszírozás lesz átalakítva. (…) Korlátlan urai ennek a világnak, lehet, hogy utána nem lesznek ” – tette hozzá.

A kérdésre, miben testesült meg eddig, hogy “korlátlan urak lettek volna az egyetemen”, Kálomista Gábor a Gothár-ügyet kezdte emlegetni, amely – mint ismert – nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemhez kapcsolódik.

(A Katona József Színház november 19-én közölte, hogy egyik munkatársuk többször is erkölcsi határokat átlépő módon viselkedett a színház dolgozóival, és emiatt a jövőben nem kívánnak vele együtt dolgozni. Akkor nem nevezték meg, hogy kiről van szó, de egy nappal később Gothár Péter kiadott egy rövid közleményt, amelyben bocsánatot kért egy esetért. Beismerése után a másik munkahelye, a Színház- és Filmművészeti Egyetem is úgy döntött, hogy vizsgálatot indítanak.  Gothár az SZFE etikai tanácsának ajánlását tiszteletben tartva felfüggesztette az oktatói tevékenységét. A vizsgálat megállapította: nem történt visszaélés.)

Kálomista szerint a színházi világnak valamilyen szinten még “rendet kell tennie önmagában”, és ha ezt nem az oktatásnál és képzésnél kezdi, “akkor ezek a gyökerek mindig mélyebbre fognak nyúlni és mindig kitermelik az újabb eseteket”. (Megjegyzés: se Marton László (Vígszínház), se Gothár Péter (Katona), se Mihályi Győző (Újszínház), se Kriza Zsigmond (Operettszínház), se Kerényi Miklós Gábor (Operettszínház)ügye nem kapcsolódik a Színház- és Filmművészeti Egyetemhez. A szerk.)

A Színművészeti sürgetett modellváltása kapcsán Apáti Bence, balett-táncos, publicista, az Operettszínház balettigazgatója, a Magyar Nemzet főmunkatársa is megszólalt.

“Dübörög az újkommunista kultúrharc, szélvészként tarol le, tornádóként pusztít el mindent, ami nem illeszkedik a szélsőbaloldali liberálisok kirekesztő világképébe.

A világukba, ahol a sokszínűség, a diverzitás hiánya már bőven elég ahhoz, hogy egy-egy filmalkotást statáriális jelleggel, mindenféle társadalmi vitát nélkülözve kicenzúrázzanak a mozgókép-történelemből. Ők a mindenható urak. A diktátorok” – írta Az újkommunista kultúrharc küszöbén című írásában.

“Az újkommunista, liberális kultúrforradalom alapvetése szerint a jobboldali hagyományos értékek nem is értékek. Így aki nem a liberális értékek szerint szeretné élni az életét, az nem más, mint buta, műveletlen bezárkózó náci, olyan, akit egész biztosan velejéig átjár a szottyos gyűlölet. Egy olyan lelki fogyatékos, akin már segíteni sem szabad, akit jogosan ki lehet rekeszteni a színház- és filmművészetből, akit egy haladó liberális csak megvethet. Akinek nem jár se munka, se kegyelem. Az ilyen fasisztákat az új világrend roppant toleráns képviselői legszívesebben börtönbe vetnék. Ez jutott eszembe, mikor megnéztem a Színművészeti Egyetem előtt tartott kormányellenes tüntetést. Mert az volt, senkinek ne legyen kétsége” – vélte Apáti Bence.

A tünetetésen nem zajlott politizálás, a felszólalóknak egyetlen kérése volt a politikusok felé, akik döntenek a Színművészeti sorsáról: az universitas eszményét figyelembe véve garantálják az egyetemi autonómiát. A hallgatók nem a modellváltás ellen tüntettek, hanem a modellváltás sürgetése ellen.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemnek ugyanis – a többi művészeti egyetemmel ellentétben – már szeptember elsejével (2 hónap alatt) alapítványi formára kell átállnia. Az alapítvány irányítását egy 5 tagú kuratórium végezné, de nem tisztázott, hogy ez a testület milyen viszonyban állna az egyetem kérdéseiben jelenleg határozó szenátussal és az sem garantált, hogy a szenátus válaszhatná meg a rektort.

Podlovics Laura, az SZFE HÖK képviseletében az ATV-nek elondta: “Kifogásoltuk, hogy rövid az az idő, amit a modellváltásra adtak, kértük, hogy a határidő szeptember elsejéről módosuljon jövő szeptemberre.

Azt is kértük, hogy az alapítvány működését felügyelő kuratórium 5 tagja közül hármat az egyetem jelölhessen ki – ez biztosítaná, hogy ne kerüljön fölénybe egy önkényes hatalom.

Szó volt még arról, hogy az egyetem alapításakor meghatározott jogok ne kerülhessenek át az államtól csak az alapítványhoz és arról is szó esett, hogy az állam ne vonuljon ki teljesen a működés finanszírozásából. És ami talán a legfontosabb, kértük, hogy az egyetem szenátusa által megválasztott rektort nevezzék ki illetve maradjon sérthetetlen a szenátus és a rektor jogköre, ezáltal őrizze meg az egyetem az autonómiáját” – számolt be Podlovics Laura.

Forrás: Színház Online, ATV, Magyar Nemzet”

3,       „VISSZAUTASÍTJUK AZ EGYETEMET ÉRT VÁDAKAT”

A Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori hallgatóinak nyilatkozata

2020.06.10.

Az SZFE volt diákjainak 2020. június 10-én megfogalmazott nyilatkozatát még nyilvánosságra hozatala előtt, öt óra leforgása alatt 267-en írták alá.

 Az SZFE volt diákjainak 2020. június 10-én megfogalmazott nyilatkozatát még nyilvánosságra hozatala előtt, öt óra leforgása alatt 267-en írták alá a legkülönbözőbb színházi és filmes szakmák képviseletében Enyedi Ildikótól Pálfi Györgyig, Alföldi Róberttől Mészáros Blankán át Ónodi Eszterig, Kováts Adéltól Mácsai Pálig, Jakab Julitól Weber Katán át Lemhényi Rékáig, Faragó Zsuzsától Gáspár Ildikóig, Schilling Árpádtól GigorAttiláig, Rév Marcelltől Zányi Tamásig, Bodzsár Márktól Osváth Gáboron át Zabezsinszkij Éváig.

A nyilatkozat megfogalmazói itt várják az egyetem volt diákjainak csatlakozását.

#semmitrolunknelkulunk

Mi, a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt hallgatói a közelmúlt eseményeire reagálva visszautasítjuk az egyetemet ért vádakat és tiltakozunk minden olyan próbálkozás ellen, amely megkérdőjelezi emberi, szakmai és alkotói integritásunkat.

Csatlakozva a jelenlegi hallgatók nyilatkozatához határozottan kijelentjük: tanulmányaink alatt az egyetemen az oktatást kizárólag művészeti és szakmai értékek határozták meg, sem a tanárok, sem a diákok politikai beállítottsága nem befolyásolt soha semmilyen egyetemi tevékenységet. Mind a felvételi eljárás, mind a tanulmányi eredmények értékelése szakmai szempontok alapján történt. A képzésünk teljes ideje alatt mindennemű oktatási tevékenység ideológiáktól mentesen, a szabad gondolkozás jegyében zajlott.

Felszólítjuk a döntéshozókat, hogy a magyar kultúrának az elmúlt évtizedekben oly sok értéket adó iskolánk tervezett átalakítását csakis az egyetem jelenlegi vezetőségével és teljes közösségével egyeztetve, az egyetem alaptörvényben biztosított autonómiájának maradéktalan tiszteletben tartásával és az SZFE vezetőségével és érdekképviseleti szervezeteivel megvitatott reális, a részletes tervezést és az alapos kivitelezést biztosító ütemrend szerint hajtsák végre.

Egyúttal kérjük Magyarország felelős parlamenti képviselőit, hogy ne asszisztáljanak a hazai színházi és filmes képzés egyetlen, 155 éves múltra visszatekintő állami intézményének ideológiai alapon történő kivéreztetéséhez. Hogy a kormány nem szakmai alapokon tervezi az úgynevezett modellváltást, az napnál világosabban kiderül a törvénytervezet súlyos ellentmondásaiból, a fél éve tisztázatlan, az intézmény alapvető működésére vonatkozó lényegi kérdések meg nem válaszolásából, a minapi parlamenti felszólalásokból, az alapos és szakmai munkát teljességgel kizáró időkeretből, ahogy abból is, hogy az egyetemünk jövőjét tárgyaló kulturális bizottsági ülésre nem engedték be az egyetem vezetőségének egyetlen képviselőjét sem. Kérjük a képviselő hölgyeket és urakat, hogy ha akarnak még szabad művészetet Magyarországon, akkor ne szavazzák meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem ”modellváltására” vonatkozó törvényjavaslatot.

Bízva állampolgári és képviselői felelősségükben, szakmai és erkölcsi integritásukban:

a Színház- és Filmművészeti Egyetem (korábban Főiskola) egykori hallgatói”

                                                                                                                (Revizor)

4,       „Nincsenek illúzióim” – Mohácsi János a Színművészeti Egyetem lebombázásáról

A Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói és diákjai a sajtóból értesültek, hogy szeptember elsejétől a kormány felügyelte alapítvány formájában működnének tovább. A hatalmas felháborodást kiváltó döntés hullámai elérték az intézményben eddig végzett jeles művészeket is. A nevükben jegyzett petíciót tegnap már 500-an írták alá. Közülük a markáns előadásairól ismert Mohácsi Jánost kérdeztük, aki a lehangoló helyzethez illő választ adott – nem zárta ki, hogy ő is távozik az országból.

A rendezéseid közismerten markáns szuverenitást tükröznek, a színiegyetemhez közvetlen kötődésed nincs, téged mi motivált az aláírásra?

Nem szeretem, amikor a hatalmi garnitúra úgy gondolja, hogy mindenhol ott a helye és a fürdőszobában is beletúrhat a fogselymedbe. Ez az egész semmi egyéb, mint politikai térfoglalás a kultúrában, akárcsak az ötvenes években, hogy ne menjek messzebb. Hogy mondjam, hogy nagyon finoman mondjam...

Nem szükséges.

A tököm tele van vele, amikor ez a térfoglalás zajlik, mikor a kultúráról azt gondolják, hogy valamilyen irányba kellene beállnia. Ez az egész cirkusz semmi más, mint a bekebelezése az utolsó független intézménynek. És sajnos azt is gondolom – bár meglehet, ünneprontás –, hogy írhatok alá akármit, ez a meccs már le van játszva. Ahogy a Kaposvári Egyetemről is kitakarították a Csáki Judit-féle tanszéket és annak is megvan az eredménye. Végeznek osztályok, de az egyetemen – tudomásom szerint – nem zajlik semmilyen érdemi színművészeti képzés. Ismereteim szerint, a hallgatók nincsenek jelen, kihelyezték őket színházakhoz – mindezt mindennek nevezhetjük, csak egyetemi oktatásnak nem. Lehet, hogy ad egy papírt – aztán ennyi. Szerintem ez vár a pesti egyetemre is.

Lehangoló prognózis, ha ezt érezni a színfalak mögött.

Félre ne érts, nincs semmilyen suskusinfóm, én csak azt mondom, amit látok és azt látom, ami történik. Ha elszabadul egy ilyen hatalmas kormányzati óceánjáró – nevezzük Titanicnak –, akkor azt nagyon nehéz megállítani. Ráadásul nem is áll senki a kormánykeréknél, aki irányíthatná mindezt.

Maga a színházművészeti szakma nem tud egységes erőt felmutatva fellépni egy ilyen nyilvánvaló támadás ellen? Bár az eszközök tekintetében, őszintén szólva, tanácstalan vagyok.

Akárcsak én – tulajdonképpen az, ami történik, totálisan törvénytelen. Például, hogy a demokratikusan megválasztott Upor Lászlót nem nevezik ki rektornak és így zajlik, ami zajlik, az teljességgel törvénytelen és a törvénytelenségek sorát követik el. Mint ahogy Kaposváron is az történt s aztán Csáki munkaügyi pert nyert, amit én el sem indítottam, mert semmi kedvem bíróságra járni. Akkor, amikor a törvény felett őrködők által törvénytelenségek sora zajlik, mit tehetsz törvénytisztelőként? Nem nagyon látom a lehetőségét, hogy mit tehetsz a színpadról.

Országos színészsztrájk...? – kérdem álnaívan.

A Teátrumi Társaság megalakításával élesen ketté lett vágva a szakma. Nem biztos, hogy a minőség mentén – és akkor még finoman fogalmaztam.

A színházi munkáitokkal erősen markáns véleményt fogalmaztok meg a körülöttünk lévő világról. Te sem szoktál mellébeszélni, ha véleményt kell mondani. Ugyanakkor én legutóbb kilenc éve láttalak közéleti eseményen felszólalni, amikor Márta Istvánt tervezték elmozdítani az Új Színház éléről. Tudatos döntés a közéleti demonstrációk kerülése?

Időnként aláírok dolgokat, de nem kívánok pártpolitizálni. Az utolsó szervezet, aminek tagja voltam, az a KISZ volt, de ki is léptem, amikor egyetemista lettem, vagy magától halt meg az alapszervezet...? Már nem emlékszem pontosan, de akkor még a mostani főmuftik bőven KISZ-titkárok voltak. Van sok dolog, amivel szimpatizálok, de azóta nem fekszem alá semminek, a pártpolitizálást pedig messziről kerülöm. Nem mellesleg, az Új Színház ügye is már eldöntött dolog volt a tüntetés idején. Akkor is egy sor törvénytelen dolog történt és mára el is tűnt a színházi térképről.

Tarthatunk attól, hogy a Színházi és Filmművészeti Egyetem is erre a sorsa jut? Ilyen veszély még a ’89 előtti kultúrpolitika idején sem merült fel.

Én akkor nem voltam belül a Színművészeti Főiskolán, gyakorlatilag Kaposváron töltöttem az egyetemi éveimet, ott lettem az, aki ma vagyok, amennyiben ez számít. Ezzel együtt, hallottam elég pocsék történetet akkorról is, de nem ideológiai szempontból. Tehát olyanról sosem hallottam, hogy valakit ideológiai, pártszempontból kipiszkáltak volna. Annyira azért ismerem az ott tanító embereket, hogy amit felhoznak ellenük, az égbekiáltó baromság.

Mármint?

Hogy liberális eszméket oktatnak, megtörik a tanulók egyéniségét meg ilyen hülyeségeket.

Mi lesz véleményed szerint, ha mégis megszűnik az intézmény? Kinyírták a CEU-t, kinyírták az MTA-t is.

Nyilván nem direktben szűnik meg, megpróbálják káderekkel feltölteni, ami borzalmasan nehéz, mert például Kaposváron is nagyon nehezen alakult meg a színészképzés, eltelt egy pár év, míg kialakult, hogy mit is lehet csinálni. Ráadásul a diákok és a tanárok egymástól is folyamatosan tanulnak, tehát hosszú évek csiszolódása, míg kialakul egy intézmény arca. A SZFE nyilván meg fog szűnni személyes, egzisztenciális drámák kíséretében. Ez nem úgy működik, hogy teszem azt, kipattintom Karsai Györgyöt és a helyére pattintok teszem azt egy Takaró Mihályt. Dürrenmattnál is az a legfaszább dráma, aminek a végén a lehető legrosszabb dolog következik be. Nos, akkor a Színművészeti Egyetem története egy kiváló dráma lesz. Egy másodpercig sincsenek illúzióim arról, hogy mi fog történni és ha mégsem így történne, akkor az csak a véletlennek vagy egyéni alkunak köszönhető. De ez biznisznek nem egy akkora biznisz – kifejezetten az intézmény elfoglalása a cél.

Színházrendezőként merre lehet ebből menekülni?

Két lehetőség van: az egyik, hogy van-e olyan színház, ami hív – ha igen, akkor tudok dolgozni, el tudom tartani a családomat. Amikor már ez sem lesz, akkor marad az országhatár.

Mint Schilling Árpád, aki Franciaországba költözött – egyelőre?

Figyelj, ha nem működik, akkor igen. Az is vérlázító, hogy ilyen emberek, mint a Schilling, a Bodó Viktor, ahelyett, hogy itthon „hype”-olnák őket, külföldre kényszerülnek.

De ebbe a sorba te is beletartozol, s ha elmennek az emberek, az elég siralmas romokat hagy maga után. Beszéljünk egyelőre a jelenről – ha jól tudom, éppen most, pénteken – a világon jelenleg rendhagyó módon – a karantén utáni első bemutatód látható a miskolci színházban. Mit érdemes színpadra vinni a karanténdepressziót követően?

István öcsém darabja, egy kifejezetten párkapcsolati témájú, szexterápiával foglalkozó, némileg képletes darab – ha nem is erősen szókimondó, de erősen a jelzett témával a központban bonyolódó vígjáték, szinte a bohózatot súrolja. Egy erős járványhelyzet után nem valószínű, hogy egy éjfekete Athéni Timon-ra vágynak az emberek, mellesleg én sem.

Címe?

Franciarúdugrás.”                  (Hírklikk Harkai Péter)

5,       „A számvetés ideje

Az elmúlt egy év magyar színháza

2020. március 11-én ültünk le az idei POSZT két válogatójával, Dér András film- és színházrendezővel és Uray Péter koreográfus, rendezővel egy megbeszélésre. A válogatásukat zárták le azzal, hogy kiválasztották azt a 14 előadást, amely bekerül a versenyprogramba. Én tanácsadóként (általuk felkért előválogatóként) vettem részt a beszélgetésben, amely előtt hallottuk a hírt, hogy a kormány aznap éjféltől bezáratja a színházakat (és egyéb kulturális intézményeket). Az előtte lévő egy évben szinte minden estét színházban töltöttünk, és én eleve azt terveztem, hogy a válogatás befejezése után kevesebbet járok majd színházba. De azt nem gondoltam, hogy a kevesebb a semmivel lesz azonos.

Több mint 30 éve tartó színikritikusi pályámon leginkább az zavart, hogy sosem volt elég időm a látottak átgondolására, mert egyik előadást követte a másik, újabb élmények és újabb kérdések merültek fel, amelyek felülírták a korábbiakat, és ha az ember többre vágyik, mint a futó benyomások gyors rögzítésére, akkor valahogy ki kell lépni ebből a rendszerből. Épp ezért most a színházak bezárása után nem kerestem pótmegoldásokat (nem néztem online színházi közvetítéseket, illetve régi felvételeket), hanem a hirtelen támadt csendet úgy értelmeztem, hogy itt van a lehetőség a számvetésre. Hogy végig lehet gondolni az elmúlt évet, amikor POSZT-előválogatóként ismét teljes áttekintést szereztem a mai magyar színházról, és talán az elmúlt évtizede(ke)t is, amelyek meghatározzák azt, ami ma történik.

Hasadások

Ha a mai magyar színházról gondolkodunk, akkor elsőként azt kell megállapítanunk róla, hogy nagyon sokféle és rendkívül mély hasadékok szabdalják. Bár a politika és a média folyamatosan azt sulykolja, hogy a jobb- és a baloldali elkötelezettség osztja ketté a társadalmat, ez a politikai (és egyáltalán nem ideológiai) kategória teljességgel használhatatlan a művészeti és a szakmai életben. Ha mégis van valami értelme, csupán annyi, hogy a mostani hatalom feltétlen lojalitást vár az úgymond általa fenntartott intézményektől (és mindent meg is tesz azért, hogy ezt a lojalitást kikényszerítse). Jelenleg az elenyésző kisebbséget jelentik azok a színházvezetők Magyarországon, akiket nem jobboldali kormány vagy önkormányzat nevezett volna ki. Mégsem mondhatjuk azt, hogy csupa jobboldali színház működik az országban. Többek között azért sem, mert a mai magyar színház sokféleségét, változatosságát lehetetlen leírni ilyen leegyszerűsítő, hatalomtechnikai kategóriákkal.

Ha nem a politikai jobb- és baloldal mentén tagolódik a mai magyar színház, akkor miféle hasadékok határozzák meg a működését? A legfontosabb talán a színházfelfogások különbsége. Míg a nyolcvanas években a színházak egységesen művészi feladatként fogták fel a munkájukat (még ha ezt különböző minőségben voltak is képesek teljesíteni), a rendszerváltást követően (de főleg a kilencvenes évek végétől) ismét felerősödtek a színjátszás korábban lefojtott funkciói is, egyre nagyobb teret nyert a szórakoztatás, sőt a színházakban is megjelentek a kifejezetten kommersz termékek. Ennek hatására évről évre folyamatosan csökken a színházművészet súlya, jelenléte a magyar színjátszásban. (Eközben teljességgel eltűnt a szakmai közéletből az a korábbi kérdés, hogy a kommersz szórakoztatást kell-e, szabad-e közpénzekből támogatni.)

De a művészi célkitűzéssel működő színházakat is mély hasadékok tagolják. Ismét megerősödött a színházművészet hagyományos felfogása, amely mintegy kimondatlanul tagadja a 20. századi fejlődés meghatározó irányait, amelynek eredményeként a színház elszakadt az irodalomtól, drámától – egyáltalán a szövegközpontúságtól –, autonóm művészeti ággá fejlődött, szuverén nyelvvel és szemlélettel rendelkezik, és egyre gyakrabban használ komplex kifejezőeszközöket. Ma viszont Magyarországon ismét egyre többen tekintenek úgy a színházra, mint aminek alapvetően (főleg) a (klasszikus) drámairodalmat kell szolgálnia. Legfőbb feladatának azt tekintik, hogy életben tartsa a klasszikus irodalmi értékeket. Ezeknek nem újragondolását várják a színháztól, hanem a korábban már kanonizált értelmezések ismételt felmutatását, ehhez kapcsolódóan bizonyos közösségi értékek demonstrálását, és a világért sem az ezekkel kapcsolatban felmerülő kérdések, esetleges kételyek megfogalmazását. Ez a „konzervatív” művészetfelfogás napjaink eleven emberi (társadalmi) problémáinak feltárása helyett egy kulturális (nemzeti) közösségbe tartozás megerősítését, átélhetővé tételét várja el a színházaktól. Ehhez többnyire már kipróbált nyelvet és valamiféle általános színjátszást társít. Főleg ennek tudható be (és nem magának a művészetfelfogásnak), hogy színházművészet címén mennyi halott előadás születik ma Magyarországon, amelyek sem a drámát, sem a benne foglalt mondanivalót nem képesek életre kelteni.

A jelenlegi színházi életben lassan csak süllyedő (és egyre zsugorodó) kontinensként van jelen a színházművészetnek az a felfogása, amely a jelenkorra való reflektálást tekinti elsődlegesnek, ugyanakkor a korszerű színházi nyelv keresését, az újabb és újabb felmerülő szakmai és esztétikai problémák megoldását, új utak felfedezését, amely a közönséget is szellemi kalandra hívja. Amikor tanácsadóként csatlakoztam a POSZT két válogatójához, akkor én alapvetően ilyen színházakat kerestem.

Színészszínház, rendezői színház

A hagyományosabb színházfelfogáshoz való visszatérés paradox módon nem a drámaíró primátusának ismételt megerősödését eredményezte, hanem a színész visszahelyezését a színházi élet középpontjába. Az igazi rendezői színház egyébként sem tudott soha igazán gyökeret verni Magyarországon. Összhangban a magyar hagyományokkal, nálunk a rendezői színháznak csak az a változata volt eredményes, amely nem a rendező vízióját, hanem a színészek munkáját állította a középpontba. Így az utóbbi évtizedek magyar színházművészetének legmaradandóbb alkotásai színészek és rendezők szoros együttműködésének, közös erőfeszítésének eredményeként születtek. Ma is ezek a legjobb előadások. De egyre kevesebb ilyen születik.

A mai magyar színház meghasadtságához az is hozzátartozik, hogy visszaszorult a rendező szerepe. Nagyon sok színész kezdett rendezni, a legtöbben párhuzamosan működnek színészként és rendezőként (sőt ma már az sem számít különösnek, ha az előadás főszereplője önmagát rendezi). Sok helyen úgy tekintenek a rendezőre, mint játékmesterre, azaz elsősorban a színészi játék koordinálását várják tőle, és nem egy szuverén rendezői koncepció színpadra állítását. Azt pedig végképp nem, hogy eszközei megújítására is ösztönözze a színészt. Pedig az ilyen színészpedagógiai munka elengedhetetlen ahhoz, hogy jó előadások szülessenek.

A rendezők háttérbe szorulása után a magyar színház mára ismét megrendíthetetlenül színészszínházzá vált. (A félreértések elkerülése érdekében sietek leszögezni, hogy ezt nem minősítő, pusztán leíró kategóriaként használom. A színjátszás több évezredes világtörténetében mindig változott, hogy ki került a középpontba. A magyar színjátszás 230 éves történetében viszont alig voltak olyan időszakok, amikor nem a színészé volt a főszerep.) Ismét a színházigazgatók korát éljük, többségében színészek vezetik az intézményeket, így a színházak működését – a színházi repertoár kialakulásától a rendezőválasztáson át a közönségkapcsolatok ápolásáig – a színészi ízlés és személetmód határozza meg. Ismét többségbe kerültek azok az előadások, amikor egy darabot nem azért mutatnak be, mert mondanivalójuk van vele, és nem is azért, mert előrelépést jelenthetne a társulat életében vagy a színművészek pályáján, hanem azért, mert jól áll a színész(ek)nek a szerep, és biztos sikert arathat(nak) vele. Így a legtöbb színházba olyan rendezőket hívnak, akikkel jól tudnak dolgozni a színészek. Ehhez természetesen nem tartozik hozzá az, hogy a rendező megpróbálja kimozdítani a színművészeket a rutinjukból, megszokásaikból (rosszabb esetben a rájuk kövesedő modorból), hiszen ez elkerülhetetlenül konfliktusokat okoz, és a biztos sikert sem alapozza meg. (Ehhez hozzá kell fűzni azt a tapasztalatot, hogy a magyarországi közönség azt szereti nézni, amit már ismer, és a kedvenceitől sem várja azt, hogy bármilyen meglepetést okozzanak.)

Mindezzel nem lenne semmi baj, ha nem járna együtt a színészi minőség látványos hanyatlásával. Míg a fővárosi színpadokat a rutin árasztja el, a vidéket a középszerűség. Egyre több olyan vidéki színház van, ahol nem állnak rendelkezésre megfelelő színvonalú művészek, a nívósabb teljesítményre képes színészek pedig túlfoglalkoztatottak (ez a fővárosiakról is elmondható), ezért kevés az esélyük arra, hogy kilépjenek a rutinból, hogy ne a korábban már sikeres megoldásaik reprodukálását jelentse egy-egy újabb szerepük.

                                                                                   (Jelenkor  Sándor L. István)

6,       „„Át akarom adni azt, amiben hiszek”  Zsótér Sándor 59 éves

Zsótér Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg 1961. június 20-án született Budapesten.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban. 1983-1985 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház dramaturgja volt. 1985-1986 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-1990 között a Radnóti Miklós Színház, 1990-1992 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgjaként dolgozott. 1992-1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője, 1994-1996 között a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője lett. 1996-ban szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz, majd 1999-ben a Radnóti Miklós Színházhoz. 2008 óta az egri Gárdonyi Géza Színház tagja.

Vendégként is számos színházban rendezett, többek között a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakör Színházban.

1996 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola (2000-től Színház- és Filmművészeti Egyetem) oktatója. 2002 óta az egyetem adjunktusa, 2008-tól docense, 2004-től osztályvezető tanár. „A tanítást pont úgy csinálom, mint a rendezést. Nem feltétlenül megfogható dolgokat tudok tanítani, hanem gondolkodásmódot, etikát a színházzal kapcsolatban. Egy nagyon fogékony, ám félős nemzedéket tanítok arra, hogy merje elképzelni: amit nem ismer, az is létezik.”

Szenvedélyes ember vagyok, át akarom adni azt, amiben én hiszek. Hazudnék, hogyha konkrét, pedagógiailag felépített tantervről beszélnék. Sajnos, ezért szégyellem is magam, és átkozom a szubjektivitásomat. A szubjektivitásom miatt viszont nagyon sok mindenre hajlandó vagyok, tehát jóval többre, szerintem. Ez vagy jó, vagy rossz.

Hogy sokrétű színházi tevékenységében mégis hogy tudja definiálni magát? „Nem úgy gondolok magamra, mint rendezőre. Az életem nagy részét rendezéssel töltöm, mert úgy tűnik, hogy ebben tudok a legszabadabban, a legtöbbet adni. Nincs más, ami ezt az érzést kiváltaná. Azt hiszem, ez egy program bennem. Mint egy állat, nekifogok újra meg újra. Amikor nem megy, vagy valami nem jól sül el, kétségbeesem, aztán újra föl kell kerülni az óriáskerék tetejére” – vallja magáról.

Azt tapasztalom, hogy akik szeretik, amit csinálnak, kíváncsiak. Akik nem boldogok benne, nem érdeklődnek annyira a másik ember iránt.

Munkájában, véleménye szerint elsősorban azoknak akar megfelelni, akik az előadásait nézik: „Paradox dolog, hogy egyrészt szeretném, hogy tessen, amit csinálok, másrészt az agyam tudja, hogy nem fog tetszeni, mégsem tudom másképp csinálni […]

Gaál Erzsébettel tíz évig, haláláig élt együtt. Nyíregyházán volt rendező, ő hívta oda dramaturgnak Zsótér Sándort, és ő biztatta arra is, hogy darabot írjon, valamint az ő tanácsára kezdett el rendezni is. „Minden tőle függött, én magamtól nem csináltam volna semmit. Nem éreztem ehhez magamban ambíciót, kellő agressziót” – vallja Zsótér Sándor. „A kérdés, hogy a veszteségeket, a csapásokat mire használod: szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad. A Peer Gynt-ben, az ötödik felvonásban azt kérdi az akkor hetven éves főhős: „és akkor mi a dolgom?”. „Elveszíteni az életed” – mondja Ibsen. Elveszítheted, vagy odaadhatod, szétszórhatod másoknak. Hogy ez most a gyereked, vagy a többi ember, az nem érdekes: foglalkozz másokkal, ne csak önmagaddal. Ez a mélye ennek.”                      (Papageno)

7,       „Simkó Katalin színművész is megszólal a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében.

Az erőszak természetéről – Simkó Katalin írása

A Magyar Teátrumi Társaság- nevezzük nevén: Vidnyánszky Attila-levele eszembe juttatott egy sok évvel ezelőtti, nyilvános beszélgetést. A Színházcsinálók című műsorban hangzottak el a következő mondatok, a független szféra finanszírozásával kapcsolatban: “Lehet, hogy ez egy büntetéses helyzet, de még mindig messze-messze jobb, mint máshol.”

“Mindig ezzel jönnek. A progresszivitás. Mindig ezzel vagyunk lelőve, hogy mi a nem tudom én, mik vagyunk… a független világban ott van a progresszivitás. Nézzük végig… én megvizsgálom, megnézem, hol van progresszivitás Brookhoz képest, hol van progresszivitás Grotovszkijhoz képest, én változatlanul azt mondom, hogy az elmúlt 20 évben új gondolat nem született, a régiek variálódnak.” (Vidnyánszky Attila)

Nem tudom, úgy általában ki lövi le ezt az általában többes szám első személyt az általában progresszivitás számonkérésével,

a lényeg, hogy ő megmondja egy személyben, mi a progresszivitás, azt is, hogy nincs és azt is, hogy csak ennek felmutatásával lenne értelme létezni a független területnek.

Majd érkezett erre egy fontos válasz: “Ez nem egy esztétikai kérdés a függetlenség. … A függetlenség egy másfajta strukturális működést jelent.” (Schilling Árpád)

Azt éreztem mindezt hallgatva, hogy Vidnyánszky Attilában valami mérhetetlen, zsigeri ellenszenv van a független szféra iránt. Igaz, hogy például az elmúlt esztendőben 13 féle vidéki településen jártam különböző előadásokkal, némelyiken rendszeresen visszatérő jelleggel, de most pár percre beleállok a szerepbe: én vagyok a független, szabadúszó, pesti színész, aki bojkottálja a vidéki közönséget és fúrja a kőszínházak eredményes működését. Ráadásul még az is jellemző rám, hogy otthonosabban érzem magam kis színházi terekben. Sok kollégám másképp van ezzel, vagy teljesen mindegy nekik, én sajnos rendelkezem ezzel a deformációval. Tökéletesen megfelelek annak az embertípusnak, aminek a szaporodását Vidnyánszky Attila szeretné visszafogni.

Nézzünk rá akkor ezen keresztül a nyílt levélre. Ilyen még úgyse volt. Nem taglalom, hogy hány fajta felháborító hazugságot tartalmaz, ezt megtették mások, ragyogó részletességgel. Azonban az, ahogy a függetlenekről ír, na arra szoktuk azt mondani, hogy túlcsordult a bili.

Most és az évekkel ezelőtti beszélgetésben is azt sugallja, mintha a független szféra valami alacsonyabb rendű, fölösleges úri passzió lenne, ami lényegében megkárosítja a kőszínházi rendszert. Zavaró tényező.

Nem elég, hogy egy ketté szakított színházi világban élünk, Vidnyánszky Attila még ilyen szempontból is árkot ás és egymással szemben álló ellenfelekké próbálja alakítani a két működési formát. Mi ő vajon, az SZFE által cserben hagyott szegény, sanyarú sorsú kőszínházak védőszentje?

Talán érzékenyen érintette, hogy a debreceni igazgatása alatt kivált a színházából egy frissen végzett osztály néhány embere és megalakult belőle egy azóta változatos utat bejárt, nemzetközi sikereket elért, független társulat. Vagy csak simán ez a rögeszméje. Nem tudom.

Ha a laikus ember elolvassa ezt a szöveget, a következőt fogja leszűrni: közfeladatot kizárólag kőszínházak látnak el, valamint a kőszínházak azok, amik közpénzből működnek. Gyalázatos csúsztatás. Közfeladatot látunk el mindannyian, akik színházat csinálunk, történjen az egy nemzeti színházban, fix társulatként, vagy egy lerohadt pincében, egyetlen produkcióra alakult csapat által.

Ami a pénzeket illeti: minden évben reszketünk, hogy az NKA-tól mennyi érkezik éppen, mennyi lesz a működési támogatás és így tovább. Pláne, mióta egyik pillanatról a másikra megszüntették a Tao-t, ahelyett, hogy valódi egyeztetésekkel, elegendő időt szánva a problémára, lassan átalakították volna, vagy legalább fokozatosan vezették volna ki, hogy megfelelő tempóban akklimatizálódni lehessen az új helyzethez.

A függetlenek is nagyrészt közpénzből próbálnak gazdálkodni. De olyan is van, hogy pénz nélkül hoznak létre valamit, szerelemből.

Az, hogy a tanári kar a független szféra felé orientálja a hallgatókat, képtelen rágalom. Az én esetemben azért is kínosan vicces, mert az egyik legszeretettebb volt tanárommal másfél évtizede rendszeresen összekülönbözünk azon, hogy Budapest-független lét, vagy vidék-kőszínház. Ő az utóbbit javasolja, én az előbbihez vonzódom.

Minden hallgató kihalászhatja magának az intézményben töltött évekből azt, ami leginkább inspirálja és ehhez képest szabadon eldöntheti, hogy merre akar menni. Egyiknek ez a testhez álló, másiknak az. Sokszor a későbbi években is alakul és változik az adott ember érdeklődése, az alkotók jelentős része párhuzamosan dolgozik mindegyik területen, a néző pedig ugyanúgy elmegy a kőszínházi, a független és a magánszínházi előadásokra is.

Ráadásul gyakran nem a vágyak döntik el az alkotói pálya megkezdését, hanem a teljesen hétköznapi szükségszerűség: hol van egyáltalán munka. Mit takar vajon a levélben megnevezett színesebb, gazdagabb oktatási paletta? Csak nem a Hollik István által emlegetett, értelmezhetetlen fogalmat: a mostanság marketingre és uszításra használt keresztény, nemzeti identitás erősítését?

Hadd számoljak be egy személyes tapasztalatról. Az egyetemen töltött évek alatt nem volt sem ünnepelt, sem megtűrt, sem rossz szemmel nézett jelenség az, hogy köztudottan misére, gyónni és áldozni jártam. Eszébe sem jutott senkinek, hogy véleményezze, vagy bármilyen szempontból különböző irányú ideológiákkal, esetleg politikával kapcsolja össze. Nem kellett rá sem büszkének lennem, sem szégyellnem. Ma már szégyellném és nem azért, mert valamiféle “liberális” métely ez az intézmény, mint amivel indokolatlanul megbélyegzik, hanem mert a jelenlegi hatalom kisajátítja és demagógiává torzítja a kereszténység fogalmát.

Az, hogy van köztünk politikus, apolitikus, ateista, ezoterikus, homoszexuális, vega, vallásos, kék, sárga, pöttyös, csíkos, szögletes, ciklámen és végtelen számú meggyőződéssel és identitással rendelkező ember, olyan természetes és magától értetődő volt, mint az, hogy két lábon járunk és levegőt veszünk. Egyetlen szempontrendszer szabta meg a létezést tanár és diák számára: a tehetség és a szorgalom.  

“Megfojtotta az állam a független előadóművészetet?”- kérdezi a levél. Nem. Folyamatosan fojtogatja. Nem öli meg, hanem hol gyengéden, hol erősebben térdel a nyakán, közben megpróbál felrobbantani túlságosan zavaró bástyákat, lásd: Átrium, és rendszeresen olyan helyzeteket idéz elő, hogy demonstrálva legyen, ki az úr a háznál. Leginkább azzal, hogy bizonytalanságban tart, mint például a Tao eltörlése utáni hosszú, hosszú hónapokban. Jöttek a “tiszta kezűek” és jól “rendet tettek”. Éljen soká Vidnyánszky Attila serény buzgalma. Az emiatt elmaradt előadásokról, sztornózott bemutatókról, csökkentett fizetésekről, idő előtt műsorról levett darabokról, takaréklángra szűkített munkakörökről, végeláthatatlan szorongásról, kétségbeesésről, megkárosított nézőkről, egymásnak ugrasztott, különalkukban reménykedő, kiskutyaként lobbizó kollégákról már nem beszélünk.

Végül is nagyjából túléltük. Hol itt a probléma? A soha többé nem korrigálható veszteségeket megpróbáljuk meggyászolni. Show must go on. “Kevesebb pénz jut a függetleneknek?” Eddig sok jutott? Nem folytatom.

Az elmúlt években megkapták a függetlenek, hogy “szent tehenek” (Balog Zoltán) és, hogy “Az alter világába naponta előfordul, hogy létrehoznak csillogó szemű, lelkes emberek újabb csapatokat, majd elvárják, hogy az állam tartsa ezeket el.” (Fekete Péter) A legfrissebb megnyilatkozás, hogy a függetlenek elnyelik a hallgatók jó részét. (Seregi Zoltán) Ez éppen olyan hazug általánosítás, mint ahogy a liberális kifejezés szitokszóként van ráokádva az Egyetemre.

De játsszunk el a gondolattal egy pillanatra, hogy mégis így van… Ezek szerint a függetlenek valamit nagyon jól csinálnak. Ha én olyan vidéki színházigazgató lennék, akinek a színházába nem szeretnének jönni a fiatalok (van, ahová szeretnének), elegánsan hallgatnék a problémáról, mert azt gondolnám, hiba van a saját készülékemben.

Vidnyánszky Attila- nevezzük másképp: a Teátrumi Társaság – semmilyen jogkörrel nem rendelkezik, ami indokolttá tenné, hogy beleszóljon az SZFE működésébe. Mégis jogosultságot érez. A Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese felelőtlenül hazudik és visszaél a hatalmával.

A független szféra nem valami alantasabb faj, ami gátlástalanul megkárosítja a kőszínházakat, az SZFE speciálisan erre a célra kifejlesztett aknamunkájának eredményeképpen. Az egyik legkedvesebb, jelenleg is műsoron lévő (független) előadásom témája az abúzus. Magyar szóval: visszaélés. Minden előadást szakértő által vezetett beszélgetés követ. Egy családon belül bántalmazott kislány történetét dolgozzuk föl. Rengeteget tanultam az erőszak természetéről az előadás által és remélem, hogy a nézők is és azok is, akiknek utána beszámoltak a látottakról. Az elmúlt években nagyjából 5000 emberhez jutott el az előadás, nagy részük vidéken élő középiskolás fiatal és pedagógus volt, akiknek színházi térré alakított osztálytermekben játszottunk.

A legfontosabb alaptézis, amit mindig elmondunk, hogy az erőszakhoz három dolog szükséges (de ha csak egy jelen van a háromból, már az is potenciális bántalmazás): hatalomgyakorlás, birtoklás és jogosultság tudat.

A bántalmazó fél számára létszükséglet a mások felett gyakorolt kontroll érzése. Mindent és mindenkit eszközként használ ennek megéléséhez. Ahogy felidézem a megtanult és továbbadott üzenetet, kristálytisztán látok.

Vidnyánszky Attila viselkedésében és a modellváltás erőszakos, felgyorsított tempójú átnyomásában mindhárom fogalom jelen van. Minden korábbi és jelenlegi pusztításnál ugyanez a mechanizmus zajlik le. MTA, ’56-os Intézet, CEU, Természettudományi Múzeum, Országos Széchenyi Könyvtár, ápoló, diák, tanár, orvos, beteg, munkás, Civil, hajléktalan, újságíró, művész, menekülő, tudjátok-e hogy hívják ezt? Abúzus.

Nemrég tanultam egy érdekes szófüzért országunk vezetőitől: nem maradhat következmények nélkül.  Szorgosan ízlelgetem a kifejezést. Tanuljuk együtt: nem maradhat következmények nélkül! Tehát még egyszer. Jólesik progresszíven fogalmazni! És szolidárisnak lenni! Nem maradhat következmények nélkül!”    

                                                                               (Színház Simkó Katalin)

8,       „GIMESI DÓRA

Nekem az SzFE a felvételi szorongása.

Nekem az SzFE anyám fohásza a Szent Rókus kápolnában harmadrosta közben.

Nekem az SzFE Latinovits mint Cipolla.

Nekem az SzFE a kiválasztottság katarzisa.

Nekem az SzFE a kiválasztottság felelőssége.

Nekem az SzFE Beckett, Brecht, Beaumarchais, Büchner.

Nekem az SzFE Osztovits Levente szenvedélyes asztalcsapkodása (Tekeeeercs!)

Nekem az SzFE hajnali kettőkor svéd gombasaláta. (Maci!)

Nekem az SzFE művtöri vizsga másnaposan.

Nekem az SzFE Karsai György Odüsszeiája (Helenéje, Philoktétésze)

Nekem az SzFE minden méltán és méltatlanul elfeledett 19. századi magyar dráma a Leonától a Proletárokig.

Nekem az SzFE Juhász Pisti, ahogy a Nyúl monológját mondja.

Nekem az SzFE a tehetség katarzisa.

Nekem az SzFE a tehetség szorongása.

Nekem az SzFE a tehetség felelőssége.

Nekem az SzFE olvasztott sajt abonettkenyéren.

Nekem az SzFE Radnai Annamari aggódó figyelme, Hilóczki Erika megnyugtató mosolya, Meczner János megelőlegezett bizalma.

Nekem az SzFE Tiszeker Lajos bácsi a liftben, ahogy lazán elejt egy történetmorzsát valamely (ma már Kossuth-díjas) egykori növendék kollégiumi huncutságairól.

Nekem az SzFE Róma, Varsó, Wroclaw, Berlin, Bialystok.

Nekem az SzFE Fodor Tamás, ahogy bábot mozgató embert instruál.

Nekem az SzFE lassúzás egész éjjel a szerelmemmel a Dionüszián.

Nekem az SzFE Ági néni vasárnap este a portán, ahogy kinyitja az ajtót, hogy az otthonról hozott pakkjaim beférjenek a liftbe.

Nekem az SzFE az alagsori büfé.

Nekem az SzFE az előttünk járók fotója a lépcsőházban.

Nekem az SzFE filmnézés Bacsó Péterrel (A tölpe! A tölpe!)

Nekem az SzFE a diplomavédés szorongása.

Nekem az SzFE Nánay István ölelése.

Nekem az SzFE Molnár Ferenc könnyed technikája, Shakespeare tragikus humora, Brecht elidegenitett érzelmessege.

Nekem az SzFE háromszáz papírhajó.

Nekem az SzFE Géher István hunyorítása, Boldizsár Ildikó bátorítása, Rajk László szemöldöke.

Nekem az SzFE a doktori védés szorongása.

Nekem az SzFE a doktori védés katarzisa.

Nekem az SzFE a doktori védés felelőssége.

Nekem az SzFE Upor László (mesterem, barátom).

Nekem az SzFE a saját határaim átlépése.

Nekem az SzFE, hogy évekkel később, ugyanabban a teremben Osztovits Levente szavaival elemzem Az utolsó tekercset.

Nekem az SzFE a tanítás szorongása. Katarzisa. Felelőssége.

Nekem az SzFE Cseri Hanna, Ecsedi Csenge, Fodor Orsi, Gardenö Klaudia, Maróthy Zorka, Siflis Anna.

Nekem az SzFE az a hely, ahol nem az a kérdés, hogy jobb vagy bal, hogy liberális vagy konzervatív, hanem hogy járt-e Liliom igazából a purgatóriumban.

Nekem az SzFE az a hely, ahol mindig a Johannák, Antigonék, Carlosok, Cordéliák, Hamletek, Ferdinándok, Júliák, Liliomfik, Tóth Flórák győznek, mert övék a dráma igazsága, a szerző szimpátiája és a közönség szeretete.

Nekem az SzFE szorongás.

Nekem az SzFE katarzis.

Nekem az SzFE felelősség.”

9,       A kisgömböcök térnyerése és mindenhatósága  #freeSZFE

Palkovics innovációs és technológiai miniszter szerdán  - a saját kérésükre - fogadta a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, akik az SZFE antidemokratikus módon bonyolódó átalakításával kapcsolatban kívántak vele egyeztetni.

A hallgatók egy ötpontos garancialevelet vittek magukkal (lásd a poszt második felében), amelyet Palkovicsnak az aláírásával kellett volna hitelesítenie, jelezvén, hogy az átalakítás előkészületeinek totálisan antidemokratikus (az érintettekkel csak látszategyetetéseket folytató, a kéréseiket semmiben nem figyelembe vevő) volta ellenére is szavatolva lesz a kormányzat részéről az egyetemen folyó oktatás politikától és ideológiai befolyásolástól mentes szabadsága és függetlensége.

A miniszter természetesen elutasította ennek a garancialevélnek az aláírását.

A hallgatókat meggyanúsította, hogy a követeléseiket nem ők fogalmazták meg, hanem mások érdekeinek képviseletében jelentek meg a minisztériumban.

Azt állította, hogy az egyeztetés eredeti célja (szerinte) az ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan összetételű kuratórium által irányított alapítványi működés mikéntjéről való konzultáció lett volna, de a megbeszélés (szerinte) sajnálatosan politikai színezetűvé vált.

Kijelentette, hogy azért sem írja alá az SZFE hallgatóinak követelését, mert az öt pontban megfogalmazott kérések visszalépést jelentenének az SZFE mostani működéséhez képest is.

Ennyi arcpirító vádaskodást és valótlanságot egy szuszra elmondani már szinte teljesítmény.

Mindenesetre a miniszter konzekvensen tartja magát a központi direktívához, hiszen az SZFE ledózerolásának és ideológiai "művészképzővé" való átalakításának eddigi folyamatát kizárólag gátlástalan hazugságok, és alantas rágalmak kísérik, immár hónapok óta.

Az már csak "hab a tortán", hogy a megbeszélésen részt vett Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet önjelölt és a politikai hatalom által mindhatói jogkörökkel felruházott mesterkovácsnoka is, aki a legkevésbé sem rejtette a véka alá az ellenszenvét a kérésekkel, a hallgatókkal és az SZFE-vel szemben.

Kérdés, hogy ez a magát kulturális teljhatalommá növesztő - egykori tehetségét a politikának és a saját csillapíthatatlan hatalmi vágyának odaáldozó színházcsináló - miért gyalázza, szidalmazza a sajtónyilvánosság előtt a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, azt a művészeti oktatási intézményt, ahol a saját fia - ifj. Vidnyánszky Attila - is kibontakoztathatta igen jelentős színházrendezői és színészi tehetségét.

Milyen jellem az, aki annak az egyetemnek az országgyülésben is hangoztatottan politikai és ideológiai célzatú megszállása mellett kardoskodik és tesz az oktatás minőségére vonatkozó, durván becsmérlő megjegyzéseket, ahol a fia épp most - szeptemberben (az egyetem megszállásával egyidőben) - indít osztályt egykori tanárával, Hegedűs D. Gézával együtt?

Kétségtelen, hogy filmrendezőként kíváncsi érdeklődéssel figyelem ennek az éppen íródó drámának a fordulatait és alkotói szemmel szinte élvezettel tanulmányozom e drámában felbukkanó karaktereknek a jellembéli összetevőit - egyesek bátor kiállását, mások gyáva árulását, megfutamodását és aljasságát -, mert ritka alkalom, hogy ilyen, szinte laboratóriumi körülmények között lehessen ezeket az emberi tulajdonságokat, egy drámai helyzet konfliktusrendszerét tanulmányozni. Ám demokratikus elkötelezettségű magyar állampolgárként mélységes rémülettel és undorral tölt el ez az egész, mert rémisztő, ahogy a kulturálatlan akarnokság, a tehetségtelenség kontraszelekciója, a kisebbrendűségből fakadó gyűlölet feltartóztathatatlanul gyűri maga alá a legalapvetőbb emberi (és alkotói) jogokat: a szabadságot és a függetlenséget.

P.S.:

Feltételezem, hogy Vidnyánszky egyetlen csettintésére milliárdokat is kaphatna, hogy akár a saját nevét viselő színészképző egyetemet építtessen a Nemzeti színház mellett, de nem, neki ez a 155 éves, az elmúlt évek súlyos elvonásai következtében infrastrukturálisan amortizálódott intézmény kell. És miért?  Hogy ne legyen. Hogy ne legyen másé.

Erőszakkal veszik el. Csakazértisből, bosszúból, kisebbségi érzésből - csupa-csupa súlyos jellemhibából eredendően.

Így passzolnak egymáshoz - tökéletes fedésben - mint egybevágó mértani idomok: illiberális kormány és a demokráciára fittyet hányó kegyencei.

------

Az SZFE hallgatóinak öt pontos garancialevele:

"A Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiájának garanciája

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói közössége arra kéri a Kormányt, hogy vonja vissza az Egyetem modellváltásáról rendelkező törvénytervezetet.

A hallgatók a modellváltást legkorábban 2021. szeptember 1-jei határidővel fogadják el, és megállapodnak Prof. Dr. Palkovics Lászlóval, hogy azt kizárólag a következő feltételek garantálása mellett terjesztik újra a parlament elé:

1. Rektor

A Színház- és Filmművészeti Egyetem szenátusa által jogszerűen és demokratikusan megválasztott Upor László egyetemi tanárt kinevezik az egyetem rektorává. A jogfolytonosság elve alapján Upor László mandátuma lejártáig, vagyis a modellváltás alatt és után is az egyetem rektora marad.

A rektort a modellváltás után is az egyetem szenátusa választja demokratikus úton, a Szervezeti és Működési Szabályzatban foglaltak szerint.

2. Alapítói jogok

Az alapítvány nevébe visszakerül az „Egyetem” szó, a következőképpen: „Színház- és Filmművészeti Egyetemért Alapítvány”.

Az alapítvány alapítói joga nem kerülhet át az államtól az alapítványhoz. Az Egyetem alapító okiratát és módosításait az Egyetem jelenlegi szenátusával egyetértésben kell elfogadni.

3. Szenátus

A szenátus jelenlegi létszáma nem csökkenhet, jogkörei nem sérülhetnek. Az Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzatát és módosításait a szenátus a fenntartó jóváhagyása nélkül fogadja el.

4. Alapítványi kuratórium

Az öttagú kuratóriumba három tagot az egyetem szenátusa, két tagot a minisztérium jelöl. A kuratóriumnak nem lehet vétójoga a szenátus döntéseivel szemben. A kuratóriumi tagok mandátuma öt évre szól.

5. Finanszírozás

Az állam nem vonulhat ki az egyetem finanszírozásából. Az egyetem rövid, közép- és hosszú távú fenntarthatóságára is kiterjedő hatástanulmány részletes eredményét a törvényjavaslat benyújtása előtt nyilvánosságra hozzák.

Az ösztöndíjas hallgatói helyek száma és az ösztöndíjak reálértéke hosszú távon sem csökkenhet. Ennek a fedezetét az állam célhoz kötötten biztosítja.

A közalkalmazotti státusszal járó financiális juttatások és jogi védelmek hosszú távon sem sérülhetnek.

Ezen dokumentum aláírásával Prof. dr. Palkovics László biztosítja a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, hogy a fenti kijelentéseket jogszabályi kereteken belül, illetve az elfogadásra kerülő törvényben garantálja."

                                                                            (Janisch Attila)

10,     „Első lépésben lezüllesztik a vidéki színházakat: Székely hajdani teátrumát Balázs Péter, a legendás kaposvári színházat Fülöp Péter vezeti, s a legtöbb hasonló dilettáns, romboló senkik kezére kerül.

Második lépésben einstandolják a kaposvári képzést, de tanítani nem tudnak, meg lusták is, meg három helyen még cár atyuska se lehet egyszerre, tehát legkésőbb harmadévtől kicsapják a diákokat a középszerű színházaikba jobbára tehetségtelen rendezőkhöz, hogy néhány mondatos szerepekben sorvadjanak elfele, elárasztva a teátrumi teátrumokat a legifjabb színészekkel, s devalválva az oktatással és a gyakorlattal töltött éveket egyaránt. Adtak a duális szarnak egy pofont.

Mindezek után csodálkoznak, hogy a kutya se akar a lerohasztott, vacak színházaikba menni a fiatalok közül, ám egyre többen választják boldogan a független színházakat, dacára azok növekvő ellehetetlenülésének.

Mi következik mindebből? Hát mi más, mint hogy színvonaltalan a képzés az SZFE-n, azért nem akarnak játszani náluk a fiatal színészek.

Azért ez a logikai bukfencsorozat még NER-lovagtól is ritka. Ehhez azért szerintem gratulálhatunk.

(Mellesleg egy tanulmányutamon megtapasztaltam, hogy a Zürichi Zene- és Színházi Akadémia végzősei 80%-ának már 2004-ben se jutott eszébe kőszínházhoz szerződni, csakis a független lét érdekelte őket. Csak hát ott megfizetik azt is rendesen.)”        (Lengyel Anna)

11,     Pelsőczy Réka válaszlevele Cseke Péter, Besenczi Árpád és Forgács Péter nyilatkozatára

“Kezdjük el számolgatni, hogy évente hány diák akar átjönni az SZFE-re a Kaposvári Egyetemről? És hogy ez miért van?”

Az Origo színházigazgatókat kérdezett, milyennek látják a Színművészetiről kikerült hallgatókat. Forgács Péter (Győri Nemzeti Színház), Cseke Péter (Kecskeméti Nemzeti Színház) és Besenczi Árpád (Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház) nyilatkozatára reagál Pelsőczy Réka színész-rendező, az SZFE osztályvezető tanára.

Szeretném megkérdezni Forgács Pétertől, a Győri Nemzeti Színház igazgatójától és Besenczi Árpádtól, a zalaegerszegi Hevesi Sándor színház igazgatójától, mikor és kit keresett meg utoljára az egyetemről szerződtetés céljából? Mire alapozza, hogy jobb tapasztalatai vannak a kaposvári diákokkal? Második öt évemet töltöm osztályvezetőkent az egyetemen. Mi soha nem beszéltünk, és tanítványaim sem szóltak, hogy keresték volna őket.

Most csak azokról beszélek, akik azokba az osztályokba jártak, ahol tanítottam.

Mondhatnám, csak magamról beszélek.

Az előző osztályomból Dóra Béla Kecskeméten töltött egy gyakorlati évet. Vidéken. Le is mentem megnézni az előadást, amiben szerepelt, most mondjam azt, hogy volt benne pár Kaposváron végzett, aki „pusztulat” volt?

Lehet így beszélni, név nélkül, egy frissen végzett vagy még nem is végzett színészről?

Menjünk bele ebbe a méricskélésbe, hogy melyik helyről kerül ki több tehetség, miközben pontosan tudjuk, hogy mindig lesznek, akik lemorzsolódnak, és vannak, akik később érnek be? Vagy kezdjük el magunkat mérlegelni, hogy én milyen színész vagyok, és te milyen színész vagy, Cseke Péter, és te milyen, Besenczi Árpád?

Kezdjük el számolgatni, hogy évente hány diák akar átjönni az SZFE-re a Kaposvári Egyetemről? És hogy ez miért van? 

Miközben a kaposvári diákok rengeteg rendezővizsgában szerepelnek az SZFE-n, és miközben bennünk és a diákokban egymás között nincs semmi feszültség?

Szintén az előző osztályból Pálya Pompónia, Varga Lili Székesfehérvárra szerződtek, vidékre, ott erősítik a társulatot.

Feczesin Kristóf, Somhegyi György, Prohászka Fanni Miskolcra kaptak szerződést. Vidékre.

Szabó Sebestyén László a Nemzeti Színházba ment gyakorlatra, és aztán oda is szerződött, mert oda szeretett volna menni. Nem beszéltük le róla. Segítettünk neki ebben. Mivel Vidnyánszky Attila nem jár vizsgákat nézni az egyetemre, mi kerestük meg őt.

Több tanítvány az előző osztályból (Böröndi Bence, Dóra Béla, Patkós Márton, Szabó Sebestyén) játszott a Nemzeti Woyzeck című előadásában, melyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. És az előadásban együtt játszottak a kaposvári és az SZFE-s színészek. Nekik ez nem jelentett problémát.

A 2020/2021 évadban diplomázik a mostani osztály. Még senki nem kötelezte el magát, de sokan nyitottak lennének vidékre szerződni.

A diákokkal legutóbb Kecskeméten néztünk előadást. Egyik kiválóan éneklő, táncoló, filmekben is gyakran szereplő tanítványom megkért segítenék-e neki, hogy Kecskemétre mehessen gyakorlatra, és szívesen szerződne abba a színházba, szinte minden darabot megnézett. Meg is kerestem Réczei Tamást, akivel mint osztályfőnök és kolléga kapcsolatban is vagyok, és Cseke Pétert, hogy nem nézné-e meg a tanítványomat, nem lenne-e kedve kipróbálni. Azt mondta, ő vezeti a Kaposvári Egyetem mostani végzős osztályát, és annyira jók a lányok, őket szerződtetné. Megbeszéltük. Ez a tanítvány, most Nyíregyházára ment gyakorlatra, Komáromban is játszik, főszerepeket, és valószínűleg Nyíregyházára szerződik majd. Tehát vidékre.

Major Erik tavaly már benne volt egy darabban, idei gyakorlatát Szombathelyen tölti. Vidéken.

De Zalaegerszegről, se Pécsről, se Szolnokról, se Békéscsabáról, se Debrecenből, se Szegedről nem kerestek se minket, sem senkit az osztályból. Vizsgákat sem néznek, soha egyetlen alkalommal sem.

Valóban, a fiatalok közül sokan szeretnének Pesten maradni, azt gondolják több lehetőségük van a fővárosban. DE NEM MI MONDJUK EZT NEKIK. Lehetne erről beszélni, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, vagy miért van ez így, de ehhez kommunikálni kéne. És érdeklődni a felnövő új generáció iránt. Hisz róluk van szó.

A színészeket ma túlnyomórészt nem igazgatók, és rendezők választják ki maguknak, hanem vagy a növendékek jelentkeznek helyekre, vagy az osztályfőnökök segítenek a pályán való elhelyezkedésben.

Más. Az, hogy a Színművészetin milyen állapotok uralkodnak, hogy év elejen mi festjük ki a termet, hogy az épület mennyire alkalmas a munkára, és mennyire illeszkedik a nyugat –európai színvonalba – akkor a laikusok számára azt tudom mondani, hogy épületeink állapota, a kórházaink állapotával van egy szinten. Teljesen korszerűtlen és tényleg csak a lelkesedés tartja össze a falakat.

20 éve van szó róla, hogy az egyetem új campust kap, a tervek elképesztőek voltak minden esetben. Erre a majdani soha meg nem valósult campusra való hivatkozással nem kap az egyetem pénzt felújításra, karbantartásra, korszerűsítésre. Nincs hol tárolni a kellékeket, nincsenek is kellékek, az öltözők kicsik és használhatatlanok, a zuhanyok nem működnek, mállik a fal, a wc-ajtókat nem lehet zárni sok helyen, és az jó, ha van wc-papír.

Az egyetemen dolgozók és nem csak a tanárokról beszélek, hanem a műszakról, a tanulmányi, és gazdasági osztályról, olyan megalázóan kevés pénzt kapnak, hogy semmit nem tudunk mondani, ha valaki úgy dönt, hogy holnap feláll.

Az SZFE egy pici, értékeket képviselő és teremtő egyetem. Nem gondoljuk, hogy nem fejlődhetne, alakulhatna, változhatna.

Mindenki örülne, ha lehetne külföldről oktatókat hívni, ha több kapcsolat lenne külföldi egyetemekkel. Sok mindent újra lehetne gondolni, de ezek csak hangzatos mondatok, nem konkrétumok, és most semmilyen körülmény nem adott ahhoz, hogy fejlesszünk, átgondoljunk változtassunk. Évek óta próbálunk a felszínen maradni, és csak arra koncentrálni, amire ráhatásunk van, a munkánkra.

Mindig azt gondoltam, mindegy, ki hol végzett Kaposváron vagy Budapesten, külföldön, vagy iskola nélkül került a pályára, hogy hol játszik, Pesten vagy vidéken, kőszínházban, vagy szabadúszóként. Egy pályán vagyunk, egy időben. Együtt növünk fel és öregszünk meg.

Nem értem mi ez az ellenségeskedés, és miért gondoljátok, hogy a pálya két oldalán játszunk. Ez nem foci. Nincsenek térfelek. A pálya mindannyiunké.

És inkább össze kéne fogni, mint részt venni ebben. Színészek vagyunk, ha találkoznánk egy forgatáson vagy egy színdarabban, tudnánk dolgozni és beszélni is egymással. Miért csináltok úgy, mintha ez nem így lenne? Miért csináltok úgy, mintha a hétköznapjaink a színházi mindennapjaink, az olvasópróbák, próbák, előadások, premierek, küzdelmes körforgása nem ugyanolyan lenne mindannyiunknak?

Mintha fiatalokkal foglalkozni, rajtuk és velük gondolkodni, nem ugyanolyan nehéz és felemelő lenne?”                (Pelsőczy Réka)

12,     A színházcsinálók diszkrét bája

Az ellenzéki rendezők közönségük helyett csak ellenségképeket látnak maguk előtt

A XX. század első évtizedeiben az eszközt célként értelmező, öncélú lázadó, gyakorta propagandacélzatú avantgárd színházi csoportosulások formabontó előadásaikkal csupán részigazságokat közöltek (vagy még azt sem), s éppen az igazság teljességének megismerésére s annak felmutatására való törekvés hiányában torzított, hamis világot láttattak. Az izmusokba ragadt alkotók színpadi próbálkozásai nem lehettek hosszú életűek, mint ahogy a vállaltan politikai indíttatású színházak sem, így a marxista Brechtet népszerűsítő Erwin Piscator baloldali avantgardista politikai színháza sem.

Bár szakmai súlyában nem mérhető Piscator tevékenységéhez Schilling Árpádé, mégis az egy ügyből fakadó színházcsinálók sorában meg kell említenem a nevét, már csak azért is, mert színháza egy szűk körben igen népszerű volt hazánkban mindaddig, amíg Schilling rá nem döbbent arra, hogy ő tulajdonképpen nem is rendező, hanem civil mozgalmi aktivista, provokátor, utcaharcos. Ezen kezdeményezésekben mindenképpen közös vonás az ügyek mentén történő szerveződés, az ideológiai alapon történő megszólalás.

Az erről való gondolkodást indokolttá teszik azok a nyilatkozatok, amelyeket néhány indulattól fűtött, ügyeket szolgáló művészünk követett el a közelmúltban. Foglalkoznunk kell Pintér Béla ama kijelentésével, miszerint „a színház kritikus, ellenzéki, vagy ha nem az, akkor k…rva unalmas és hazug.” (Pintér Béla feltételezhetően nem csak a saját színházát véli ellenzékinek, s ezt tekintsük kiindulópontnak.)

Ennek a fajta torzult gondolkodásnak a gyökerei a rendszerváltoztatás környékére vezethetők vissza. A Kádár-rendszer végével, a demokrácia beköszöntével a színháziak egy része komoly dilemmaként élte meg azt, hogy értelmét vesztették a kódolt üzenetek, nincs mögöttes ügy, ami miatt össze lehetne kacsintani a nézőkkel, mint korábban, hiszen szabadon ki lehet mondani mindent.

Az ellenzéki színházcsinálóknak újra kellett fogalmazniuk magukat, fel kellett rajzolni az újabb ellenségképet, s hozzárendelni a közönségbázist. A saját közönség kialakítása a nézőhöz való viszonyulást is alapjaiban változtatja meg, ami immáron nem merül ki a szimpla összekacsintásban, hiszen a törzsközönség drukkerré, az ügyek beavatottjává válik. Az összetartozás érzetét pedig segíti a közös ellenségkép.

Az ellenzéki színháznak eleve ellenségképre van szüksége ahhoz, hogy működni tudjon. Az ellenzéki színházat mindig valami politikai, ideológiai motiváció hajtja. Ez az ellenzéki színházi alapállás rögeszméi miatt eleve terhelt. Egyetlen igazságot ismernek, a maguk igazságát. S mert egyetlen igazságnak vélik, ezért azt megkérdőjelezhetetlennek tüntetik fel. Pintér ezen az alapon nevez hazugnak minden más színházat. S ezért sajátíthatja ki a mindenkori színházat.

Nem véletlen, hogy Pintér Béla az ellenzéki színház ellenpárjaként nem a kormánypárti színház kifejezést használja, hiszen azzal a maguk helyét is kijelölné a politikai palettán, s el kellene állnia az örök ellenzéki szerepben tetszelgés gondolatától. Pintér Béla logikáját követve, ha a remény színháza hazug, azért, mert nem ellenzéki, akkor ezzel azt is állítja, hogy nincs remény. Márpedig az a színház, amely az embernek sötét jövőt mutat, az embert folyamatosan sárba döngöli, csakis katarzis nélküli lehet. Létezhet színházi előadás katarzis nélkül?

Ha viszont a társadalmi változás lehetőségét tekintik reménysugárnak, s annak bekövetkeztét nagy katarzisként élik meg, akkor a változás után morálisan miként élik meg azt, amiért korábban harcoltak? Most azt kell ellenezni?

Az ellenzéki alapállásról beszélt nem oly rég Nagy Ervin színművész is, kifejtve, hogy a művészet feladata mindig az, hogy megfricskázza a hatalmat meg hogy tükröt tartson a természetnek. Ez utóbbival manapság nagy baj van: hamis a tükör. Mert a tükör előgyártott, prekoncepció alapján készült. Valahányszor belenézünk ebbe a tükörbe, mindig csak azt látjuk, hogy fasiszták, antiszemiták, idegengyűlölők, cigánygyűlölők vagyunk, akik még a homoszexuálisokat is utálják.

Az efféle tükröt elénk tartó, odamondogatós színházcsinálóknak teljesen mindegy, hogy klasszikus vagy mai szerző művét viszik színpadra, mindig ugyanarról a dologról szólnak. Mert ezek a rendezők ügyeket szolgálnak ki. És mert ügyeket szolgálnak ki, nem függetlenek.

Alföldi Róbert tehetséges rendező, aki beleragadt az ügyeibe. Hiába mutatja magát még az övéitől is függetlennek, kötve van az ügyei által. A jelentős művészek mindig túlléptek az egyetemes és örök emberi igazságok felé. Az igazi művész vállalja a megmérettetést a nagy művel, s beleborzong, ha megkapja Hamletet. Az ügyet szolgáló művész nem mer szembesülni önmaga kicsinységével, ezért gyorsan kész koncepciójával ötletvárakat épít maga köré, ő pontosan tudja, mit akar, mert az egóját erősítő ügyet szolgálja.

Buzgalmukat nem jobbító szándék vezérli, noha azt hirdetik, hogy jó ügyek mellé állnak, de csupán ürügyként használják fel azokat a nagy, internacionalista, globalista ügy szolgálatában. S ehhez kellő bátorítást kapnak külföldről. Sajnos kénytelen vagyok feltételezni ezt.

Emlékeztetnék arra az öt évvel ezelőtti esetre, amikor a MITEM alatt nálunk vendégeskedő bécsi Burgtheater színésze a Nemzeti Színházban azzal hálálta meg vendéglátói bizalmát, hogy felolvasott egy, a magyarországi demokráciáért aggódó, kiáltványszerű szöveget. Mert ugye, mi mindenre képes egy átmosott agyú színész?

Nagy Ervintől tudjuk, hogy a színész a krea­tív energiáit nem csupán a színpadi előadás érdekében tudja mozgósítani, azt sok minden másra is tudja használni majd, ha kell. Ami Nagy Ervin a szakmára szégyent hozó, fenyegető megjegyzésében még csak sejtetés, az Schilling Árpád szájából már egyértelmű beszéd: „Kaszát, kapát elő!” (HVG, 2019. december 12.)

Lehet, hogy azért fontos a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) vezetőinek a hatalom megtartása, mert a színész krea­tív energiáival sok mindenre képes és sok mindenre kapható, főleg, ha árnyalt gondolkodásúak érzékenyítik őket a világra? Színházcsinálóink megszólalásait hallgatva és az SZFE vezetőinek május 28-án kelt közleményét olvasva akár erre is következtethetünk. „Egyetemünkön szakmát és a világra érzékeny, árnyalt gondolkodást tanítunk. Meg­győződésünk, hogy a művészeti képzés természeténél fogva kizár mindennemű ideológiát, világnézeti befolyásolást.” Elgondolkodtató, hogy nem értékek mentén határozzák meg oktatásuk lényegét, mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy a „világra érzékeny, árnyalt gondolkodást” tanítják.

Tanítják?! Hogyan is lehet azt tanítani? Nem lehet, hogy a „világra érzékeny, árnyalt gondolkodás” tanítása maga az ideológiai, világnézeti befolyásolás? Miközben hangsúlyozzák az ideológiamentességet, a morálról szót sem ejtenek, pedig a Gothár-eset után ez jogos elvárás lett volna. Valószínűleg úgy gondolják, azzal, hogy a rossz hírű embert eltávolították, bizonyították erkölcsösségüket. De tudjuk, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, így hát csak arról lehet szó, hogy Gothárt beáldozták. Ez pedig azt jelenti, hogy még közöttük is lehetnek rosszak, erkölcstelenek. Talán ezért szégyelltek az erkölcs nevében nyilatkozni.

                                                         A szerző színháztörténész: Galántai Csaba

13,     „Janisch Attila

“Nem magunkat féltjük” – Janisch Attila a Színművészeti modellváltásáról

Szeptember elsejével a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is kiszervezné a kormány az állami felsőoktatási intézmények közül. A hirtelen jött modellváltásról, ennek vélt vagy valós okairól, az egyetem elleni támadásokról is nyilatkozott az egyetem docense Janisch Attila a Magyar Narancsnak.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

„Végighallgatva az SZFE modellváltásáról szóló törvénytervezet parlamenti vitáját, a részleteket nem ismerő közvélemény számára úgy is tűnhet, hogy a cél az, hogy több pénze legyen az egyetemnek, hogy az ingatlanok fel legyenek újítva, a tanári bértömeg növelhető legyen, és így tovább.

Látszólag csupa pozitív hatás. Ám mindez az egyetem finanszírozásának növelésével is megoldható lenne. Felmerül a kérdés, miért van szükség ehhez teljes strukturális átalakításra?

Miért kell az állami fenntartású egyetemnek magánintézménnyé válnia, különösen egy olyan közintézménynek, mely elég egyedi, ráadásul jó nevű, nemzetközileg is elismert? Az SZFE az elmúlt években folyamatosan financiális problémákkal küzdött: egyre csökken a támogatása, egyre nőnek az elvonások. Bevett technika, hogy a kormány létrehoz egy problémát, majd úgy csinál, mintha azt neki kellene megoldania” – fejtette ki Janisch Attila.

Janisch szerint botrány, hogy az egyetemi autonómiát ignorálva Upor László megválasztott rektor kinevezése elmaradt.

„Az átalakításról szóló törvénytervezet parlamenti vitáján Bódis József azt mondta, (…) azért nincs kinevezve a rektor, mert volt ott egy ügy – a Gothár-ügyre célzott -, amelyet ugyan szerinte is jól kezelt az intézmény, de felemlegetett egy másikat is (a Marton-ügyet, de azt sem nevesítve), s arról is azt mondta, hogy helyén kezelte az egyetem azzal, hogy létrehozott egy etikai kódexet, amelyhez azóta is tartja magát, ami nagyon jó, csak ennek ellenére lett a Gothár-ügy.

Ebben az a cinikus és hazug, hogy egyik zaklatási ügy sem az SZFE-n történt, sem a Marton-ügy, sem a Gothár-ügy.

Az intézmény vezetősége mégis mindkét esetben mélyrehatóan kivizsgálta, történt-e az oktatás során hasonló cselekmény, és noha bebizonyosodott, hogy semmi ilyesmi nem történt, mégis azonnal eltávolította mindkét tanárt. Ezzel az intézmény a legerkölcsösebben járt el, hiszen a gesztusával azt hangsúlyozta, hogy mivel egy tanár a hallgatói számára mértékadó személy, az nem lehet, hogy egy másutt morálisan elfogadhatatlan cselekedetet elkövető ember tanítson, mivel méltatlanná vált tanári feladatai ellátására. Az államtitkár fogalmazása mégis úgy volt érthető, hogy ezek az esetek a SZFE-n történtek, és az egyetem intézkedései nem voltak megfelelők, és ezzel ő maga is az egyetem irigyei, rágalmazói terjesztette sötét hazugságot erősítette meg a parlamentben, ami nem csak rá nézve kínos, hanem a megcsúfolása a magyar törvényhozásnak is” – nyilatkozta Janisch Attila.

„(…) Az egyetemen politikailag és ideológiailag teljesen semleges oktatás folyik. És azt hiszem, ez a legnagyobb baj. Azzal vádolják, rágalmazzák az egyetemet, hogy ott valamiféle identitásnevelés folyik a szakmai képzés helyett. Mennyiben nevezhető identitásnevelésnek az, hogy a hallgatók teljes szabadságot élveznek a vizsgamunkáik témájának és tematikájának megválasztásában? Az oktatás a szemlélet, a gondolat és az alkotás teljes szabadságát preferálja. Nem valamiféle külső meghatározottságot kényszerítünk a hallgatóinkra, hanem az ő egyéniségükből, tehetségükből kiindulva fejlesztjük a képességeiket.

Szerintem a nemzeti kultúrát csak tehetségre lehet alapozni, és a tehetség mindig függetlenségre és szabadságra törekszik.

Az egyetemet támadók és rágalmazók ezt másképp gondolják. Nem az a gond, ha arról beszélnek, hogy a magyar történelem nagy kataklizmáiról vagy sikereiről, jelentős magyar alkotók műveiből is készüljenek művek. Ez rendjén való. Azzal lehetetlen azonosulni, magánemberként is és művészetoktatóként is, ha a nemzeti identitás egyben azt is jelenti, hogy az alkotó legyen lojális a hatalomhoz és kövesse a hatalom kulturális direktíváit. Az SZFE-t mint indentitásnevelőt érő hazug vádak és rágalmak jól demonstrálják azt is, hogy ez a hatalom gyakran alkalmazza a tükröztetés gyakorlatát, azaz olyasmivel vádolja meg a célba vett személyt, intézményt, amit a hatalom követett el, szeretne tenni. Ebben az éles és ellentmondásos helyzetben mi, az egyetem tanárai és alkalmazottai a mostani és az egyetem jövőbeli diákjaiért aggódunk. És persze a nagy hagyományokra épülő magyar színház- és filmművészetért is, hiszen jövőjének letéteményesei épp azok a hallgatók, akik az SZFE-n tanulnak. Nem magunkat féltjük” – szögezte le Janisch Attila.”  (Színház.online)

14,     „Árpád Schilling     Hosszú lesz…

Miután mindenféle érdemi egyeztetés nélkül, az érintettek szakmai és morális érveinek figyelmen kívül hagyásával, lehetetlenül kevés idő alatt akarja a kormány az intézmény alapítványi átalakítását lebonyolítani, ráadásul a parlamenti vitában ideológiai alapú vádakkal illették őket, a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi és volt hallgatói, valamint tanárai együttesen állnak ki az egyetemi autonómia és a szakmaiság védelmében. Nagyon helyes és támogatandó, hogy ha egy szakmai vagy bármilyen társadalmi csoport úgy érzi, hogy az állam képviseletében eljáró, a hatalmat megtestesítő kormány nem hallgatja meg az észrevételeit, és felülről/kívülről kíván beavatkozni a működésébe, amit ideológiai, pártpolitikai megfontolások miatt tart problematikusnak (a maga számára), akkor tiltakozik, amennyiben pedig a tiltakozását nem veszik komolyan és nem ülnek képviselőivel egy asztalhoz, akkor tüntet, vagyis ellenáll. Ez a demokrácia!

Bár szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy – a kormányzó párt eddigi tevékenységének ismeretében, a kompromisszumok és társadalmi egyeztetések negligálásának évtizedes gyakorlatát figyelembe véve – milyen kimenettel kell számolnunk, a harcias önvédelmet mindenképpen értékelnünk kell. Inkább állva az égő barikádon, mint meghunyászkodva a dohos irodában. Példátlan széles összefogással, a korábbi, a színházi szakma szervezeti szinten megmutatkozó hezitálásával szemben most meglehetősen határozottan, alulról építkezve, klasszikus érdekképviseleti módon nyilvánul meg az érdekérvényesítés. Korábban sokszor leírtam, most is kötelességemnek érzem jelezni, hogy minél hamarabb történik meg az ébredés, minél hamarabb ismeri föl egy szakmai közösség a rá leselkedő veszélyt, és azt, hogy a sérelmei bizony sok más szakmát is érintenek, minél előbb keres együttműködő partnereket, szolidaritásával egyre több hasonló helyzetben lévő szakmával karöltve közös egyeztetéssel és fellépéssel nagyobb eséllyel háríthatja el a részleteiben különböző, de jellegében azonos veszélyeket.

A jelenlegi magyar kormány ideológiai és pártpolitikai alapon már számos szakmai műhelyt lehetetlenített el, regulázott vagy félemlített meg. A teljesség igénye nélkül: Kishantosi Vidékfejlesztési Központ, Magyar Filmművészek Szövetsége, Magyar Tudományos Akadémia, Central Europian University, Népszabadság, Origó (felkészül Index és Népszava)  és így tovább. A tendencia egyértelmű, és aki képes elfogulatlanul szemlélni a folyamatot, egyértelműen érzékeli a döntések mögött meghúzódó ideológiai és hatalmi szempontokat. Semmi nem igazolja, hogy újságírók, színházi és filmes emberek, tudósok, tanárok, mezőgazdászok százait adjusztálják az elkerülhetetlen átszervezések átlátszó érvkészletével, minthogy nem szimpatikusak, kritikusak, nehezen kontrollálhatók, nem támogatják eléggé a jelenlegi kormányzó párt politikai szándékait, és nem hajlandóak asszisztálni a sokszor dilettáns intézkedésekhez. Amit látunk, az politikai tisztogatás, erőszakos elitcsere, kultúrkampf.     

Az SZFE körül kialakult helyzetre reagált a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek elnöke, mióta 2008-ban maga hozta létre azt, Vidnyánszky Attila. Szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ha ez a társaság kiad egy nyilatkozatot, akkor azt az elnök saját kezűleg írta, fogalmazta, vagy hagyta jóvá. Az MTT állásfoglalása Vidnyánszky Attila szakmai és erkölcsi állásfoglalása. Amennyiben az MTT állásfoglalásával szemben kritikát fogalmazunk meg, akkor magát Vidnyánszky Attilát (és természetesen minden egyes egyetértő tagszervezetet és annak vezetőjét) kritizáljuk. Mindezt azért vagyok kénytelen leírni, mert az elmúlt tíz évben megfogalmazott kritikáimat és javaslataimat azzal az érveléssel söpörték le az asztalról, hogy személyeskedők, hisztérikusak, és nem segítik elő az értelmes párbeszédet. Hát most itt állunk egy rettenetes szakadék szélén, és kérdem én, ki fog itt párbeszédet folytatni kivel. Ki hiszi még azt, hogy a jelenlegi hatalom és annak haszonélvezői bárki mással, aki nem az obskurus klubjuk tagja, párbeszédet akar folytatni? Ki gondolja még, hogy Magyarországon a Fidesz árnyékában lehetséges a konstruktív, értelmes kompromisszumokra alapozó szakmai munka? Ki hiszi még azt, hogy ha kritikát fogalmaz meg valamely partikulárisnak tűnő, mégis alapvető szakmai kérdésben, akkor nem sütik rá azonnal, hogy ideológiai alapon pártpolitizál, és Soros ügynöke?

De nézzük a Magyar Teátrumi Társaság, pontosabban Vidnyánszky Attila érveit, amelyek alapján elhatárolódik az SZFE-től, és szakmatársai helyett Semjén Zsoltot, és a kormányt támogatja.       

1. AZ SZFE INFRASTRUKTURÁLIS ÁLLAPOTA, ÉPÜLETEINEK, ELŐADÓTERMEINEK ÁLLAPOTA SIRALMAS.

Ez tény. Minden állami intézmény állapota siralmas, amelyet a fenntartó elhanyagolt. Az SZFE sem különbözik attól a több száz épülettől, amelyek állami vagy önkormányzati fenntartás alatt működnek, és amelyeket az elmúlt 30 évben elfelejtettek felújítani. Ez nem pusztán az Orbán-kormány hibája, de semmiképpen nem az intézményben dolgozóké. Amennyiben Vidnyánszky Attilának az épület állaga volna a fő problémája, akkor – csatlakozva az intézmény munkatársaihoz – kérelmezhette volna már korábban is számtalanszor az állami állagmegóvást és fejlesztést. Ezt azonban elmulasztotta, és ezért én azt feltételezem, hogy az MTT elnöke igazából nem az épület állapotáért aggódik.

2. AZ EGYETEM OKTATÁSI MUNKÁJÁNAK MINŐSÉGÉT A SZAKMA JELENTŐS TÖBBSÉGE RÉGÓTA ALACSONY SZÍNVONALÚNAK TARTJA.

Bár az elmúlt húsz évben nem egyszer mondtam vagy írtam arról, hogy az SZFE-n folyó munka újragondolása szükségszerű,  most mégis azt kérdezem, hogy kik azok a szakemberek, akik a szakma jelentős többségét alkotva tartják alacsony színvonalúnak a jelenlegi képzést. Kik azok és hol végeztek eddig oktatási tevékenységet? Mit írtak és nyilatkoztak az elmúlt húsz évben az SZFE módszertanáról? Hol vannak azok a jeles szakemberek, akik eddig hiába írták világraszóló oktatási javaslataikat, amelyek az SZFE alapítványi átalakításának következtében most végre kiszabadulhatnak a fiókokból? Az SZFE egy rendkívül összetett oktatási intézmény, egymástól sajnálatosan elzárt tematikák végtelen tárháza, tele nagyszerű, de eleddig kiaknázatlan lehetőséggel (gondoljunk csak a színház és film szinergiáiban rejlő hatalmas művészeti potenciálra), mindazonáltal korszerűtlen, ez tény. Amit Vidnyánszky Attila színházi társasága képvisel, azonban sajnos még korszerűtlenebb. Amennyiben az MTT hitelvei szerint alakul át az oktatás, akkor az valójában Vidnyánszky Attila színházi tapasztalatai és elképzelései szerint fog megvalósulni, hiszen ő az egyetlen, akit erről eddig hallottunk megnyilvánulni (a magyar filmművészet oktatásáról az MTT-n belül Kálomista Gábor gondolkodik). És ezzel messze nem azt akarom sugallni, hogy Vidnyánszky Attilát eddigi életműve ne jogosítaná fel arra, hogy színházművészetet oktasson, de az, hogy ízlése egy állami oktatási intézmény egészének törzsanyaga legyen, mégiscsak költői túlzás, a hübrisz leplezetlen fölvállalása. Ha eddig kritikaként felmerülhetett a sokszínűség hiánya az SZFE vonatkozásában, akkor ezután az isten se moshatja le az intézményről, hogy itt bizony egy kultúrpolitikai puccs következtében kerültek a falakon kívülre a korábbi oktatók.

Abban viszont egy percig se kételkedjünk, hogy ha megtörténik az átalakítás, és az intézmény fölött jogot gyakorló kuratórium Vidnyánszky Attila instrukciói alapján kezdi meg tevékenységét, akkor a jelentősen megemelt támogatásoknak hála lesz annyi pénz, amellyel külföldi oktatókat lehet majd bevonni az oktatásba. Akárcsak a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó esetében: ha az aktivitás politikailag támogatott, akkor meglesz hozzá a megfelelő anyagi juttatás, és így megvalósulhat a fejlesztés is.

Csakhogy egy személyes ízlés és habitus, amely nélkülözi az önvizsgálatot, egyszerűen alkalmatlan arra, hogy korszerű, transzparens, fenntartható és demokratikus gyakorlatok forrása legyen. Amióta Vidnyánszky Attila hatalmat kapott Magyarországon, azóta nincs béke, folyamatos az érdekellentét, a leuralás, a simlisség, a mellébeszélés és a dilettantizmus. Ha valaki nem hisz nekem, hallgasson Jordán Tamásra, mit gondol az MTT által átvett POSZT elmúlt évekbeli teljesítményéről, szakmai szemmel.

3. AZ SZFE TUDOMÁNYOS MUNKÁJÁT SEM AZ ÁLTALÁNOS ELFOGADOTTSÁG, SEM AZ IDŐTÁLLÓSÁG NEM JELLEMZI.

A magyar színházi szakma évtizedek óta bánik mostohán az elmélettel és annak művelőivel. A színházi emberek leginkább színdarabokat olvasnak, szakmai irodalmat csak ritkán, gyakorlati színházi emberek nehezen vetnek papírra bármit, ellenben – mondjuk úgy - tartanak azoktól, akik teoretikusan közelítenek a színház világa felé. A magyar kritikusoknak állandóan mentegetőzniük kell a véleményük miatt, az akadémikus elit inkább műkedvelőként jár színházba, még az egyetemen jelenleg tanító tanárok többségének sem hozzáférhető a tanítási metódusa, egyszerűen nem tudható, hogy onnantól, hogy felvételt nyert egy hallgató, pontosan mi is vár rá az intézményben. Mindez joggal veti föl a kérdést, hogy mit képzel a színházi szakma magáról. (A filmes szakok hasonló hiányosságairól nincsen tudomásom, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a filmes szakemberek nyitottabban viszonyulnának a művészet elméleti vetületéhez, mint színházas kollégáik.)

Azt azonban nem látom, hogyan oldaná meg ezt a szégyenteljes helyzetet Vidnyánszky Attila. A körülötte megjelenő úgynevezett tudományos vagy elméleti szakemberek teljesítményét figyelembe véve annyi változást tudok elképzelni, hogy irdatlan grafomániával megáldott, lelkes, de szakmailag hiányos ismeretekkel rendelkező személyek lepnék el azt a bizonyos tudományosságot. Amióta én ismerem, azóta mindig is az volt a baj a szakmánkkal, hogy az éppen aktuális trendhez igazodást ünnepelte, és bátortalan volt a sokszínűség értelmezésében. Ezt a probléma a Vidnyánszky Attila köpenyéből előugró tudományosság sem fogja orvosolni.

4. AZ ISKOLA NEMZETKÖZI TEVÉKENYSÉGE ÉS KAPCSOLATRENDSZERE FOLYAMATOSAN GYENGÜL.

Kétségtelen, hogy az SZFE nem erős a nemzetközi kapcsolatépítésben. Ehhez azonban látni kell azt is, hogy az SZFE költségvetése csak megalázó bérezést tesz lehetővé az intézményben évtizedek óta tanító szakembereknek. Megengedhetetlen (ön)kizsákmányolás zajlik. Nemzetközi oktatási tapasztalattal rendelkezve azt kell mondanom, hogy az a pénz, amit Magyarországon Kossuth-díjas művészek vagy nemzetközileg elismert szakemberek kapnak a munkájukért, az munkajogilag elfogadhatatlan, a tanítás színvonala felől közelítve pedig egyértelműen káros. Az SZFE-n oktatók hivatástudatból oktatnak, nem a pénzért, amiből megélni nem lehet. A színvonal emelésének egyik kulcseleme a komolyan vehető bérezés. Amíg nem emelkedik meg jelentősen az SZFE támogatása, vagy nem történik valami eszement létszámleépítés, addig nemzetközi szintű szakemberek jelenlétére sem lehet számítani.

Mindezeken túl, a nemzetköziség hiányának van egy másik oka is: az a fajta zárt szellemiség, amely ismerős lehet számunkra a társadalom más színterein tapasztalható befordulásokból. Hol hivatásrendiség, hol bandaszellem, amiből következik, hogy olyan szakemberek, akik a nyitáshoz segíthették volna az intézményt, de nem ugyanabból az „akolból” jöttek, vagy nem voltak művészek, rendre kiszorultak a döntéshozói körből. A színházi szakra egyértelműen jellemző véd- és dacszövetség (amely nem ízlések, hanem pozíciók mentén szerveződik) okán nehezen épültek be a nem rendező – színházigazgató – híres színész hármasságon kívülre eső szakmák és szaktudások. Idegen nyelvet ugyanakkor ezek a színházi emberek annyira nem beszélnek, hogy határokon átívelő kapcsolatokat építsenek, idejük tetemes részét saját színházukban töltik elképesztő energiával és hittel, vagyis eleve kizárt a hatékony nemzetközi hálózatépítés. A magyar színházi szakma addig lesz önmaga foglya, amíg nem tud együttműködéseket generálni, más szakterületekről származó véleményeket és javaslatokat befogadni, működési módjait, szempontrendszerét újragondolni. Kizárólag akkor érhető el egy nemzetközi mércével magas szinten jegyzet egyetemi státusz, ha a hagyományosan antidemokratikus működést sikerül felülírni.

A tervezett átszervezés ezt a problémát nem oldaná meg, hiszen már magának a fenntartó alapítványnak a létrehozása is a demokratikus normák megszegésén keresztül valósulna meg. Az egyetlen dolog, ami változtatható, az az anyagi támogatás növelése. Ezt elérheti Vidnyánszky Attila, és akkor majd hívhat külföldről kollégákat. A nemzetköziség ugyanakkor önmagában semmit sem ér, ha nincsen mögötte összhangzó értelem. Csak az az oktatás hatékony, amely a hallgató által a képzésben részt vett  évek során épül egységes rendszerré. Attól, mert egy híres embert hallgathatok egy idegen nyelven, még nem leszek jobb szakember.

5. AZ EGYETEM VÉGZŐSEI NEM SZOLGÁLJÁK KI A MAGYAR KŐSZÍNHÁZI HÁLÓZATOT, AMELYET AZ ADÓFIZETŐK BEFIZETÉSEIBŐL, KÖZFELADATELLÁTÁS CÉLJÁBÓL TART FENN AZ ORSZÁG. 

Amennyiben a probléma az, hogy a végzős hallgatókat nem hívják a színházak, akkor az azt jelenti, hogy valamilyen okból nem tartják őket alkalmasnak. Ez komoly szakmai kérdés. Ebben a kérdésben benne van, hogy mi a mai színházi ízlés, mi a minőségi szórakoztatásról vallott közvélekedés és így tovább. Milyen fajta színészre vagy éppen emberre van szüksége az állami, önkormányzati színházaknak? Milyen munkaerőt preferálnak? És ezt az igényt mennyiben szolgálja ki az SZFE? Ki kell-e szolgálja egyáltalán? Avagy mennyire ezt az ízlést szolgálja ki, és nem valami mást? Ha az más, akkor mi az? Jó volna erről komolyan beszélgetni, és megoldást találni a problémára, amennyiben valós.  Amennyiben tényleg ez a helyzet, és nem az, hogy maguk a végzett diákok nem akarnak kőszínházakba munkafelvételre jelentkezni. (A színház is lehet olyan, mint lakatosműhely, kérdés, hogy ez jó-e nekünk?).

Évtizedek óta tapasztalt jelenség, hogy éppen azok az egyetemi hallgatók, akik a leginkább önállóak, elszántak és tehetségesek, azok kerülik a kőszínházakat. Miért? Mert a kőszínházak igazgatói képtelenek beemelni az övékétől eltérő elképzeléseket. Nem képesek megfelelő munkakörülményeket, az önálló művészeti fejlődés és karrierépítés lehetőségét biztosítani. Ezért inkább pályáznak színházra ezek a fiatalok, ha tudnak, ha komolyan veszik őket, ha adnak bármi esélyt arra, hogy felnőtt művészekként viselkedjenek.

Magyarországon a színházi társulatok iránti kritikátlan rajongás minden művészeti és emberi fejlődés lehetőségét fölzabálja. Miért gondoljuk olyan bizonyossággal, hogy a jelenleg fenntartott társulatok valódi művészeti műhelyek? Nem azt állítom, hogy ne lehetnének társulatok valódi művészi műhelyek, csak azt, hogy attól, mert van egy társulat, nem biztos, hogy valódi művészeti műhely is. Ha meg nem műhely, akkor inkább hierarchikus, elavult szokásjogokon alapuló képződmény, amelyre a gazdaságilag biztonságos működés, az állandó repertoár fenntartásával járó folyamatos jegybevétel, illetve a társadalmi támogatottság látszatának biztosítása érdekében van szükség. Ahogyan azt már 2004-ben tettem (Gáspár Mátéval közösen), most is jelzem: az állami támogatás és a társulat fenntartása nem feltételezik egymást. Az állami támogatásból nem következik automatikusan, hogy pont így, ahogy most van, kell társulatot működtetni. És a társulat megléte sem lehet biztosítéka az állami támogatásnak, hiszen annak egyetlen oka az állampolgárok kulturális termékekkel való ellátása. A lényeg a kultúra fenntartása és fejlesztése, nem pedig az egyes igazgatók csapatépítési potenciáljának a biztosítása. Nem szabad elfelejteni, hogy mi a cél. Erről a témáról (mint annyi minden másról) is jó volna nyílt, szakmai vitákat folytatni, de ahogy érzékelem, ez sem az MTT tagságának, sem Vidnyánszky Attilának nem érdeke, tehát nem fogunk vitázni, mert nincs miről.   

6. AZ SZFE-N MEREV ÉS ELAVULT STRUKTÚRÁKHOZ RAGASZKODVA, BESZŰKÜLT ELKÉPZELÉSEK MENTÉN OKTATNAK, ÉS EMIATT ELENGEDHETETLEN, HOGY A HAZAI SZÍNHÁZI ÉS FILMES FELSŐFOKÚ KÉPZÉSBEN VÁLTOZÁSOK TÖRTÉNJENEK, A FELSŐOKTATÁSI AUTONÓMIA MESSZEMENŐ FIGYELEMBEVÉTELÉVEL.

Az MTT fennállásának 12 éve alatt miért nem kezdeményezett össz-szakmai egyeztetést e témában? Kérdés persze, hogy az SZFE maga miért nem kezdeményezett. Az érdeksérelmek felszínre törése, a számonkérhetőség, a kritikai megjegyzések elkerülése végett mindig is sikerült elmismásolni az önkorrekciót. Pozíciók megtartásához és kézből osztogatáshoz szokott a színházi (talán filmes) szakma. Ehhez a rendszerhez Vidnyánszky Attila attitűdje pont hogy szervesen simul, nem éppen felforgatja azt. Akiről mindig keveset hallani, az az egyetemi hallgató. A potentátok önértelmezése (senki ne szóljon bele) személyes jellegű történés, nincsenek szakmai viták, csak nagy történetek, leuralás van, meg egy-két magányos sikoly.  

7. AZ ÚJ MODELL BIZTATÓBB ÉS TÁVLATOSABB FINANSZÍROZÁSI HELYZETET TENNE LEHETŐVÉ, MODERNEBB OKTATÁSI-TUDOMÁNYOS MÓDSZEREKKEL. NÖVELNÉ AZ EGYETEMI AUTONÓMIÁT.

A finanszírozás problémái nem az alapítványi átalakítástól fognak megoldódni, hanem a politikai támogatottságtól. Ez egyértelmű, nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki ne értse. Pénz akkor lesz, ha Vidnyánszky és köre veszi át az intézmény irányítását. Az autonómiára való hivatkozás arcátlan eufemizmus. Vidnyánszky Attila szerint akkor lesz az intézmény autonóm, ha ideológiai és pártpolitikai szempontok alapján átalakítják, ő személyesen veszi át az irányítást, és megnyílnak a pénzcsapok. A „modernebb oktatási-tudományos módszerek” említése tényszerű értelmezésért kiált. Vajon a kaposvári egyetem színházi szakján folyó oktatási tevékenység mennyiben tekinthető modernebbnek, hovatovább tudományosabbnak az SZFE-n tapasztalhatónál? Szabadna erről valamit tudnunk azon túl, hogy a kaposvári iskola diákjai támogatásukról biztosítják a budapestieket? Olyan jó lenne már egyszer valami konkrétumot is hallani, olvasni, amikor Vidnyánszky az oktatást a szájára veszi. Ténylegesen mit tekinthetünk ma modern és tudományos oktatásnak a színházi és filmes szakterületen? Ez volna a legfontosabb feladat mindannyiunk előtt, mielőtt alapítványokat hozunk létre, fesztiválokat, színházi társaságokat alapítunk: kideríteni, hogy vajon mit is gondolunk a szakmánkról. Ez a párbeszéd amióta én a színház világában mozgok (kb. 25 éve), azóta biztosan várat magára.

8. NEHEZEN ELHESSEGETHETŐ AZ AZ ÉRZÉS, HOGY AZ SZFE JELENLEGI „KÜZDELMÉNEK" POLITIKAI MOTIVÁCIÓI VANNAK, AMELY ÉRZÉS, ELOLVASVA AZ EGYETEM NÉHÁNY VEZETŐJÉNEK NYILATKOZATAIT, MEGLEHETŐSEN VILÁGOSNAK ÉS EGYÉRTELMŰNEK TŰNIK.

Vidnyánszky Attila, mint már annyiszor, ezzel a nemtelen és alaptalan indokkal próbálja diszkvalifikálni az egyetem önvédelmi akcióját. Magyarországon, ha valakinek véleménye van, akkor annak közlése előtt azt kell kinyilvánítania, hogy kinek a nevében, támogatásával beszél, aztán nyithatja csak száját értelmező szóra. Vidnyánszky Attilának, aki – mit ad isten – pont a 2010-es választások után kapott egy rakás kultúrpolitikai hatalmat, nincsenek politikai motivációi? Vidnyánszky Attilának nemcsak a szavai, de hallgatása is politikai üzenet. Hányszor hallgatott, amikor szólni kellett volna, és hányszor beszélt, amikor hallgatni lett volna érdemes – a szakma érdekében! Vidnyánszky Attilának csatlósai és ellenfelei(ellenségei?) vannak. Ő maga mondta, hogy ez az időszak most arról szól, hogy felé lengett ki az inga. Igazából neki van igaza, mert ő soha nem rejtette véka alá, amit akart, és azt mindenféle ellenállással szemben is tolja, hiszen van hozzá politikai támogatottsága, pozíciói, pénze, hatalmas adminisztrációja (neki dolgozik nem egy minisztérium), a kisebbséggel szemben ő juszt se toleráns.

Miután az MTT helyénvalónak tartja a kormány eljárását, azt kell feltételeznünk, hogy egyetért azzal is, hogy a minisztérium semmiféle egyeztetést nem kezdeményezett az SZFE-vel, konkrétan a szenátus által demokratikusan megválasztott rektorral, Upor Lászlóval. Tehát az MTT nem akar egyeztetést, és semmiféle támogatást vagy érdekegyeztetést nem tart szükségesnek, ezért nem is szorgalmazza azt. Az MTT tehát elengedte az SZFE kezét azzal a cinikus megjegyzéssel, hogy mivel nem tagja az egyetem, az érdekeit sem tudja képviselni. Vidnyánszky Attilának van humorérzéke, még ha „odabaszós” is.

Most írhatnám azt, hogy szóltam előre. Nem segít ez semmit. De vajon meg lehet-e szólítani a Nemzeti Színház vagy más MTT tagszínházak társulatát, a színészeket, rendezőket, dramaturgokat, akik nagyrészt az SZFE-n nevelkedtek? Meg lehet-e szólítani egymást évtizedek után? Lehet-e alulról szerveződve, kikerülve Vidnyánszkyt és más potentátokat, megszólítani egymást? Lehet-e józan hangot találni? Vannak-e még, akik nem a bőrüket féltik, hanem a becsületüket? Fel lehet-e még lelni a józan ész nyomait a próbatermekben, az irodákban, a büfében? Meg lehet-e még állítani ezt a szégyenteljes, barbár pusztítást? Vagy mind beletörődünk, hogy bérelt helyünk van a vadászok terítékén?”

15,     „Máté Gábor: “Az eddigi munkánk egy mozdulattal való lesöprése gyalázat volna”

“Nem bizalomkeltő”, amilyen sürgősséggel és egyeztetés nélkül készül a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakítására a kormány – mondta a HVG Terasznak Máté Gábor.

A Kossuth- és Jászai-díjas színész-rendező szerint attól tartanak, hogy egy politikai alapon kiválasztott kuratórium áll fel, aminek semmi köze az intézmény eddigi szellemiségéhez. Ha minden veszni látszik, komolyabb tiltakozásra is készek – véli Máté.

A kérdésre, szerinte mi lesz az egyetemmel egyértelműen azt felelte: alapítványi formára vált: „Ez biztos, mi sem ez ellen tiltakozunk, hanem a sürgetés ellen, másrészt a bizonytalanság ellen”.

 „Ugyan elküldtük Dr. Palkovics László miniszter úrnak a javaslatainkat, hogy kiket delegálnánk az alapítvány működéséért felelős kuratóriumba és a felügyelőbizottságba, kíváncsian várjuk, hogy kérésünk meghallgatásra talál-e. Abszolút szakmai alapon választottunk olyan támadhatatlan és jelentős életművel rendelkező személyeket, akik valamennyien megkérdőjelezhetetlen alakjai a kulturális életnek. Úgy gondolom, ha ezeket a neveket lesöprik, az önmagáért beszél” – fogalmazott Máté Gábor.

Az egyetem petíciójában azt kérték, tekintsék partnernek a Színművészetit. Erről szólva kifejtette: „Voltak kísérletek arra, hogy szóba álljanak az egyetemmel, tulajdonképpen szóba is álltak, de nagyon konkrét kérdésekre nagyon általános válaszokat kaptunk”.

A kérdésre, ha szükség lesz rá „megvédi-e magát az egyetem”, úgy felelt: „Abban az esetben, ha minden veszni látszik, akkor el tudom képzelni, hogy megmutatkozik a belső elégedetlenség, ami nagyon erős a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. De a vezetés nem adhatja fel a reményt, mert az az érdekünk, hogy folytatni tudjuk a munkánkat. Nem azért, mert az asztalunkhoz, a székünkhöz vagy a kinevezésünkhöz ragaszkodunk, hanem az elveink miatt. Az életművünk, az eddigi munkánk egy mozdulattal való lesöprését úgy tudnám nevezni, hogy gyalázat.”                        (Színház.online)

16,     Tarr Béla üzenete: “Szabadság nélkül nincs alkotás, nincs boldogság”

Ne szavazd meg! – #freeSzFE címmel szervezett tüntetésen a hallgatók Tarr Béla filmrendező üzenetét is felolvasták, amelyet most közlünk.

Barátaim,

A kultúra alapvető emberi jog!

Ezt a mondatot 2010-ben Jancsó Miklóssal fogalmaztuk meg (nem örömünkben).

A tanulás, szabadságjog!

Ezt a mondatot meg a jelenlegi helyzet kényszeríti ki belőlem.

E kettő nélkül ugyanis nincs civilizáció!

Nincs múlt, és nincs jövő.

De mindkettő lényege a szabadság!

Szabadság nélkül nincs alkotás, nincs boldogság és nincs élet.

Most ezt a szabadságot akarják elvenni tőletek.

Az oktatás lényege nem a tanítás, hanem a tapasztalatok megosztása.

Mert nem tanítani kell, hanem felszabadítani.

Felszabadítani egymást: a „tanár” a „diákot”, a diák a tanárát.

Felismerni azt, hogy minden ember különböző, hogy nem vagyunk egyformák, más és más társadalmi és történelmi háttérrel, más helyzetből és más régióból, más vallásból, más nemzetből származunk és ebben a különbözőségben van a valódi erő!

Nem lehet az emberi lényeket egy masszaként kezelni.

Érzékenység és empátia nélkül csak kárt lehet okozni.

Megsérteni és megalázni embereket – szolgaságba kényszeríteni a szabad elmét és a fantáziát!

Egy nemzet kultúrája soha nem lehet lokális!

A művészet határtalan. Ebben van a hatalma, és ez igazi hatalom.

A valódi művész mindig globális hatású, és így lesz igazán magyar.

Akik ma a kultúra „elnemzetiesetlenedéséről” beszélnek, tévedésben vannak – tényleg nem látnak az orruknál tovább.

Sajnálom őket. Borzalmas lehet nekik.

De azt felháborítónak tartom, amilyen módon semmibe veszik egy egyetem önrendelkezési jogát, azt, hogy saját maga alakítsa ki működésének rendszerét, a saját természetes igényei szerint.

Ezek, mind együtt, a polgári demokráciák alapértékei közé tartoznak.

Kívánok nektek kitartást és erőt. Kérlek titeket, vegyétek fel a harcot.

Ez a TI iskolátok, vegyétek birtokba. Használjátok!!!

Sose felejtsétek, hogy az iskola van értetek – és nem ti vagytok az iskoláért.

                                                                                       Tarr Béla”

17,     „A Vidnyánszky-féle Magyar Teátriumi Társaság szerint az SZFE-n nem színvonalas az oktatás

A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátriumi Társaság nyílt levélben véleményezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem kormány által tervezett átalakítását.

A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátriumi Társaság nyílt levélben véleményezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kormány által tervezett átalakítását, miután erre kérte az egyetem hallgatói önkormányzata.

„Az Egyetem nem tagja a Teátrumi Társaságnak, így az alapszabályunk által a tagjaink számára biztosított és elvárt érdekképviseletet sem tudjuk az SZFE felé ellátni. Véleményünk, meglátásaink azonban természetesen vannak", írják.

A Társaság szerint „a magyar színházi társadalom által már széleskörűen ismert és vitathatatlan tény" az, hogy „az SZFE infrastrukturális állapota, épületeinek, előadótermeinek minősége siralmas, a munka- és oktatási körülmények az Egyetemen gyászosak. Az Egyetem vezetése az elmúlt évtizedekben nem volt képes ezt a helyzetet megszüntetni, egyetlen kormányzattal sem jutottak ebben dűlőre. Az SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja."

Szerintük „az egyetemen végzett hallgatók nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot, melyet az adófizetők befizetéseiből, közfeladat ellátás céljából tart fenn az ország. (...) Ennek elsősorban az az oka, hogy az egyetem oktatói közössége a független szféra felé orientálja a hallgatókat, mely bár szakmailag érdekes és fontos kihívás, ugyanakkor az ország színháznézőinek kiszolgálása szempontjából megengedhetetlen. (...) Az SZFE oktatási, tudományos és menedzsment tevékenysége az elmúlt évtizedek során nem újult meg és nem tudott felfrissülni. Változatlanul ugyanazon szakmai kör folytat oktatási gyakorlatot az egyetemen, merev és elavult struktúrákhoz ragaszkodva, beszűkült elképzelések mentén", áll többek között a levélben.

Álláspontjuk szerint a modellváltás növeli az egyetem autonómiáját.

Az SZFE kormányzati átalakítása ellen több százan tüntettek vasárnap délután. A demonstráción Hegedűs D. Géza azt mondta: „törvénybe akarják iktatni, hogy a mi történetünk nincs többé."    (Magyar Narancs)

18,     „Dér Zsolt: “Először érzem, hogy én vagyok a saját történetem főszereplője”

A fiatal színész 2017-ben végzett Máté Gábor osztályában, és rögtön a Katona József Színházhoz szerződött. Tavaly lett Junior Prima díjas. Most mégis úgy döntött, otthagyja a Katonát és a színpadot is. Filmes háttérszakmákat tanul. Dér Zsoltot arról is kérdezte a 168 óra, mit gondol a Színművészeti sürgetett modellváltásáról.

Arról szólva, hogy szakdolgozatát a pályakezdő-pályaelhagyók témájáról írta, Dér Zsolt elárulta: „Felszínesre sikerült a kutatás, amely mégis azt mutatta: főleg azok lesznek pályaelhagyók, akik különböző prekoncepciókkal kezdték el a színművészetit, de az elképzeléseik nem valósultak meg. Az előzetes elvárásaik nem teljesültek. Egyébként pár nappal azután, hogy felmondtam a Katona József Színházban, jutott eszembe a szakdolgozatom, s hogy mennyire árulkodó jel volt a témaválasztás.

Mintha az idegrendszerem üzent volna nekem, hogy ezzel az üggyel még dolgom lesz.

Csak akkor ezt még nem értettem. Különben én nem vagyok pályaelhagyó, inkább egyre nagyobbra rajzolom a pályát.”

A Facebookon azt írta: a karantén alatt hozta meg a döntését, hogy eljön a Katonából: „Ha nincs karantén, akkor a pszichém előbb-utóbb még drasztikusabban jelezte volna, hogy baj van. (…) Már a karantén előtt pánikrohamaim voltak, úgy éreztem, kiégtem. (…) Kipihentem magam, de a szorongásaim nem múltak el, és rá kellett jönnöm, hogy nem a fáradtság a probléma. Tíz darabban játszottam, ez sok, de mások még többet dolgoznak. A színházi társadalom túlterheltsége, a totális egzisztenciális létbizonytalanság a szakmánk súlyos és valóságos problémája, nálam mégsem ez volt a kiváltó ok. (…) Én mindent megkaptam a pályámtól, a döntésemnek nem egzisztenciális, hanem mentálhigiénés okai voltak.

16 éve foglalkozom színházzal, az életemben első helyre került, hogy színész vagyok, akit amúgy Dér Zsoltnak hívnak. Szeretném ezt megfordítani: Dér Zsolt akarok lenni, akinek van valamilyen szakmája, de nem ez határozza meg a személyiségét és az identitását”

– fejtette ki a művész.

“Hosszú idő után először érzem, hogy én vagyok a saját történetem főszereplője, és ez nagyon felszabadító (…) A színpadhoz nekem olyan dolgok is társulnak, amelyeket most le akarok rakni. Egyelőre a gondolattól is kiráz a hideg, hogy kilépek a takarásból, és néz a közönség” – tette hozzá.

Az édesapja, Dér András, 2017-ben – amikor Jordán Tamás direktori kinevezése lejárt – pályázott a szombathelyi színház igazgatói posztjára. A kirobbanó politikai botrány miatt azonban visszalépett. A felvetésre, miszerint mára az egész színházi életünk aláaknázott tereppé vált, úgy reagált: “A politikának semmi köze a döntésemhez. Ettől még igaz, hogy a közélettől én sem tudom függetleníteni magam, mintha egy fortyogó levesben kavargatnának minket, és kavarjuk mi is magunkat. Ez a szag beleivódott a bőrömbe, ezt érzem éjjel-nappal.

Minden oldal állandóan a magyar kultúra fontosságát hangsúlyozza. De ha a magyar kultúra perspektívájából nézem ezt az egészet, akkor mit látok? Azt, hogy a kultúrpolitikai klíma agyonnyomott mindent.

Már nem tudunk arról vitatkozni, hogy Vidnyánszky Attila Bánk bánja vagy Schilling Sirálya érintett-e meg jobban esztétikailag és érzelmileg. Vidnyánszky Attilával kapcsolatban a politikában betöltött szerepe került előtérbe, Schillinget pedig ugyanez a politikai miliő arra késztette, hogy külföldön éljen és rendezzen. A kultúra szempontjából hagytuk emigrálni mindkettőjüket és lassan mindenki mást is. Ez hatalmas veszteség. A magyar kultúra csak kevesebb lett így, ez egy lose-lose játszma. És ez végtelenül szomorú.”

A kultúrharc újabb fejezete a Színművészeti sürgetett modellváltása körül zajló üzengetés. Erről szólva úgy nyilatkozott: “Úgy érzem, ez az egész olyan durva fogalmi deficiteket hozott felszínre, hogy csak az értelmetlen vagdalkozás megy. Például a békéscsabai színház igazgatója felrótta, hogy szerinte az SZFE-n alternatív vizsgaelőadásokat tartanak. Mit ért ez alatt? Mit jelent ez? Menjünk akkor vissza az elejére, és tisztázzuk az alapfogalmakat. Mit nem lehet azon megérteni, hogy kevesebb, mint fél év alatt akarnak lezavarni egy modellváltást úgy, hogy az intézményt érintő kérdésekben az intézménynek nincs semmi beleszólása?

Nem a modellváltással van baj, hanem hogy nem adnak időt, sem lehetőséget arra, hogy érdemi szakmai párbeszéd folyjon bármiről is.”

A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság szerint az egyetemen folyó oktatás színvonala silány. A saját tapasztalatairól szólva elmondta: “Nem értem ezeket az általánosító kifejezéseket sem, hisz az egyetemen rengetegféle képzés folyik. Talán mindegyiket jól ismerik? Nekem csak a színészképzésről van tapasztalom.

Máté Gábor volt az osztályfőnökünk, és ő például Vidnyánszky Attilát kérte fel egy színészmesterség-kurzus tartására, épp azért, hogy teljesen másféle rendezői gondolkodást, világnézetet is megismerhessünk.

Vidnyánszky rendezte az egyik vizsgaelőadásunkat. Ez egy olyan alkalom volt, amikor a különböző oldalakhoz sorolt mesterek remekül tudtak együttműködni: a jobb- és baloldali médiában is hangosan kellett volna ünnepelni ezt”.

                                                                      (SZÍNHÁZ online)

19,     Egy beszélgetés részlete Káel Csabával (a Művészetek Palotája igazgatója):

„Ha jól tudom, az akkor még főiskolaként jegyzett Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, mi a véleménye az egyetem körül zajló eseményekről?

Ez egy fontos dolog, hogy miért nem tudja biztosan, hogy ott végeztem-e. Azért nem tudja, mert a mi nemzedékünket kiirtotta a rendszerváltozás. Mi ‘86-tól jártunk oda ‘89-ig, addig a stúdiók mindig felvették a diplomásokat, mi voltunk az első olyan osztály, aminek a tagjai nem kaptak munkalehetőséget. A színészek sem. Ezért nem biztos benne. Volt két nemzedék, akiket a kilencvenes évek elvitt. És ez egy nagyon-nagy probléma volt. Miközben lenyűgöző emberek tanítottak, Szabó István volt az évfolyamvezető, Makk Károly és Gábor Pál voltak az osztályfőnökök, tanított Gazdag Gyula, Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Jancsó Miklós is bejött órát tartani. Én pedig ezek után reklámfilmezni kezdtem. Az a korszak amúgy megérne egy saját filmsorozatot, egy magyar Mad Menből elképesztő sztorik jönnének.

Az SZFE addig a szocialista filmgyártási stúdiórendszert szolgálta ki. Engem is kinéztek már a Hunnia filmstúdióba, sőt, beosztottak gyakornoknak az Eldorádó című filmbe, kaptam rögtön ezer statisztát, hozzá még Eperjes Károlyt is. Visszagondolva az volt az utolsó nagy filmje a szocialista korszaknak. Büszke vagyok, hogy abban részt vehettem, de aztán ennyi volt. A főiskola nem vette észre, hogy változtatni kell. Utána Szabó István eljött onnan, visszahívták Gazdag Gyulát Los Angelesből, de ő is elvérzett, nem tudta elérni a változásokat.

Már akkor látszott, hogy változások kellenek?

A világ összes egyetemén működik az a szisztéma, hogy iparágakhoz kapcsolódnak ezek az intézmények. Ehhez kell a jó kapcsolat, plusz az is, hogy az egyetemet jegyezzék nemzetközi szinten is. És nagyon fontos nekünk a magyar és a nemzetközi filmgyártás kapcsán, hogy olyan szakemberek kerüljenek ki az egyetemről is, akikkel tudunk együtt dolgozni. Belőlük lesznek majd a tehetséges művészek is.

A Filmintézetnek van bármilyen szerepe abban, ahogy az SZFE-t át akarják alakítani? Egyáltalán mit gondol az intézet róla?

Azt gondolom, hogy változásra szükség van. Jól kell lemenedzselni, meg kell találni a közös célokat, ez a véleményem. Én a Müpában és itt is kizárólag szakmai szempontból nézem ezeket kérdéseket. Arról kell beszélni, hogy milyen perspektívát tud nyújtani az egyetem, hogy akik ott végeznek, olyanok legyenek, akikkel tud dolgozni a filmipar, és képesek legyünk őket helyzetbe hozni, hogy világhírű szakemberekké váljanak.”    (Index)

20,     „Ritkán szoktam személyeskedni, most mégis megteszem.

Nekem a színház gyermekkori szerelem. Családi okai vannak ennek, mindenekelőtt a csodás és imádott nagynénim, aki az akkori Színháztudományi Intézetben dolgozott (fordított ezer nyelvből, dramaturg is volt, a könyvtár színháztörténeti, színháztudományi és kritikai archívumának gyűjteményvezetője, gratis nyelveket tanított (leginkább angolt, németet és franciát, de ha kellett, olaszt és lengyelt) rendezőknek, színészeknek, operaénekeseknek, kinek épp mire volt szüksége. Apró kis kölyökként az első sorban ülve bámultam Gábor Miklóst a Hamletben (no meg persze a gyönyörű Vass Évát), egy életre beleszerelmesedve mindabba, ami a színpadon történik. Aztán lettem, ami lettem, de a szerelem sosem múlt el: egyetemista koromban bejártam rendezésekre, s közelről láthattam sok csoda megszületését, ugyancsak egyetemistaként jártam (jártunk) Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre, Zalaegerszegre, úttalan utakon, valami tragaccsal, sokszor éjszaka, hazafelé tartva, az országút mentén álldogálva, mert felforrt a hűtővíz, elfogyott a benzin, vagy épp a szétment gumiabroncs mellett szobrozva. Sok barát, sok haver, sok kedves ismerős lett ekkoriban: színészek, rendezők, dramaturgok, jelmez- és díszlettervezők, színház- és filmkritikusok, dráma- és színháztörténettel foglalkozó, hatezer nyelvben jártas tudós fők (például a korábbról már jól ismert és kedves barát, Gyorgy Karsai): közös nyaralások, éjszakákon át tartó viták, sok-sok beszélgetés, próbafolyamatok alatti konzultációk. Akadt színész-rendező barát, aki közvetlen lakószomszédként az előadásokról hazatérve, s a legkényelmesebb fotelomba telepedve, éjszakákon át konzultált a tervbe vett következő rendezéséről (imádtam!), volt, akivel az eredeti francia jelentést értelmeztük, sorról-sorra. Volt vidékre menetel, színész barátom a saját estjével, én meg az általa felhasznált irodalmi anyag összekötő szövegként szolgáló értelmezésével, több ízben is előfordulhatott, hogy színész és rendező barátaimmal vagy épp a darab kiváló írójával beszélgethettem az adott előadásról a nagy nyilvánosság előtt (Színházak éjszakája), s még az is megadatott, hogy Andor Lukáts és Tamás Jordán  barátaimnak köszönhetően, egy premieren magam is meghajolhattam a világot jelentő deszkákon (huh!!!).

Valamikor Tamas Ascher rektorsága idején kezdtem el tanítani a Színművészetin (máig gőzöm sincs, Ascher vajon tudta-e, hogy a kaposvári időszak egyik legnagyobb törzsvendégét kérték fel óraadásra). Tanítottam rendezőket és színészeket, tanítottam a doktori iskolán, s tagja lettem a Doktori Tanácsnak. Hol felvételiztettem, hol témavezető voltam, hol opponens, hol szimpla vizsgabizottsági, hol habilitációs bizottsági tag, hol pedig egy-egy disszertáció megírása során többször is felkeresett privát konzulens. Elmondhatatlan, mennyi remek embert ismertem meg, a tanári karból éppen úgy, mint a hallgatók soraiból, vagy azok közül, akiket korábban csak a zsöllye hetedik sor nyolcas székéből bámulhattam. Fantasztikus érzés volt, amikor a hallgatók kerestek föl azzal, hogy jövőre is leszek szíves órát tartani nekik, s persze minden esetben voltam szíves. Mit tanítottam? Leginkább az európai kultúra alapelbeszélését, a Bibliát értelmeztük, irodalmi, színházi vagy képzőművészeti feldolgozások bevonásával. Egyszer egy színész osztályban kellett tanítanom. Soha nem féltem annyira, mint azt megelőzően: hogyan leszek képes lekötni őket, s hogyan leszek képes a mesterségükben is hasznosítható dolgokat átadni nekik. Aztán elővettük a Biblia legismertebb sztorijait, én elmondtam nekik a történet biblikus-történeti és teológiai jelentését és értelmezését, majd kivetítettünk képzőművészeti alkotásokat, amelyek a vonatkozó történeteket dolgozták fel, persze különféle értelmezések mentén, s azt kértem tőlük, hogy az egyes festmények megörökített pillanatát, gesztusait, mintha épp felment volna a függöny, az adott értelmezési kereten belül próbálják továbbjátszani. Hihetetlen, mi minden történt, igaz, ehhez egy fantasztikusan tehetséges, okos, nyitott, érdeklődő és folyamatosan kérdező-hozzászóló osztály kellett. A Színművészetin sok kiváló embert ismerhettem meg, mind az oktatók, mind a hallgatók sorából. Egy-egy felvételin, egy-egy vizsgáztatást követően, egy-egy Doktori Tanács ülésén akadtak persze kemény viták, ez így is volt rendjén, de ezeket a disputákat minden esetben a jobbítás, a hasznosabbá tétel jellemezte és formálta. Még a nyár kellős közepén is üléseztünk, most is, három nappal ezelőtt, árnyékban ötszáz fok, de ez senkit sem gátolt abban, hogy verítékező homlokkal, tarkóval részt vegyen a munkában. Az első pillanatban döbbenetes élmény volt azt megtapasztalni, hogy az oktatók gyakorlatilag az összes hallgatót keresztnevükön ismerik, vagyis itt úgyszólván mindenki tud a másikról. S nyilvánvalóan akadtak vitatható döntések (hol nem? ahol nem, ott nem emberek, hanem felülről irányított, kézi vezérelt automaták működnek), ám a legtöbb döntés éppen amiatt lehetett hiteles és megalapozott, mert nem elvont entitásokról születtek, hanem munkájukban, személyükben, irányultságaikban, pályájukban, tevékenységükben, tehetségükben, de még szociális helyzetükben is ismert hús-vér emberekről.

Nincs még egy hete sem, hogy egy rendkívül tehetséges tanítványom javaslatára arról értesültem, hogy szeptembertől a forgatókönyvíróknál lenne órám. 

Nem tudom, mi lesz, nem tudom, hogyan alakul a Színművészeti jövője: ami engem illet, kizárólag azt fogom tenni, ami a lelkiismeretemmel összeegyeztethető, amit vállalhatónak és hasznosnak tartok a Színművészeti számára, ami az ott tanító barátaim, kollégáim érdekeivel, szakmai és morális elvárásaival megegyezik, s amihez a legkisebb elvtelen kompromisszum megkötésére sem lesz szükség.

Máskülönben egy másodpercig sem leszek ott többé!

Persze, ha egyáltalán előállhat olyan helyzet, amelyben még magam dönthetek, s nem előz be az újonnan felállt kuratórium.

Minden pátoszt, minden retorikai fordulatot mellőzve csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem a szakmát és a szakmai garanciát továbbra is a Színművészetin dolgozó művészek, tudósok, szakemberek jelentik, semmilyen más ilyen-olyan kuratórium, vagyis amíg a szakma van, addig vagyok én is. Amint a szakma helyébe beköltözik a politika, a személyes bosszúállás, a pénzekkel való zsarolás eszközrendszere, nekem ott többé nem lesz maradásom.”                            (Gábor György)

21,     „Vidnyánszky kinevezésével vége a SZFE függetlenségének és szabadságának

A kultúra, a művészet természetszerűen szabad, minden más csak hatalmi szóra ácsolt értéktelen giccs és propaganda.

„Az Innovációs és Technológiai Minisztérium közleményben ismerte el, hogy Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház kormányközeli igazgatóját választották a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnökének.

Pontosan az a forgatókönyv játszódott le a színművészetivel, mint minden, Fidesz által megszállt kulturális műhellyel: előbb csak ilyen-olyan okból tervezett átalakításokról beszélnek, amit a szakma és az érintettek beleszólása nélkül, tiltakozásuk ellenére valósítanak meg, hogy a végén aztán egy megbízható Fidesz-báb álljon az intézmény élére, véget vetve a szabad és független működésnek.

Budapest kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyetteseként végtelenül felháborít, hogy a gondolat-, vélemény- és művészi szabadság egyre korábban tűnik el, a hatalom ezeket már az egyetemen sem tűri meg, ezek után pedig már csak a NER-nek tetsző fiatalok juthatnak majd be a színművészetire. A DK szerint az a hatalom, amely a szabad kultúra ellen visel harcot, az a saját hazája és nemzete ellen háborúzik. A kultúra, a művészet természetszerűen szabad, minden más csak hatalmi szóra ácsolt értéktelen giccs és propaganda.”

                                                     (Gy. Németh Erzsébet)

22,    

• hvg.hu „Az ITM csak kibökte: Vidnyánszkyra bízzák a Színművészetit
•  Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnök lett a Színművészeti Egyetemen – tudtuk meg egy másról szóló közlemény utolsó bekezdéséből.
• Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, közölte az Innovációs és Technológiai Minisztérium. A kinevezésre azért volt szükség, mert az egyetem szeptember elsejével működési modellt vált, és alapítványi fenntartásba kerül.
• A tárca közleménye szerint
• „a kuratórium tagja lesz Bacsa György, a Mol stratégiai ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a Slovnaft Igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója.
• Érdekesség, hogy a szaktárca nem kürtölte világgá a hírt, hiszen a közleményük alapvetően arról szól, hogy hat egyetem ( Állatorvos-tudományi Egyetem, a Miskolci Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Neumann János Egyetem, a Soproni Egyetem és a Széchenyi István Egyetem) vált működési modellt augusztus elsejével – ez is a közlemény címe –, mindössze az utolsó bekezdésben jegyzik meg, hogy egyébként a Színművészeti is működési modellt váltott, és egy "közelmúltban megszületett döntés értelmében" Vidnyánszy lett a kuratóriumi elnök.”                         (hvg.hu)

23,     „Milyen alkotást tud felmutatni a csőcselékre optimalizált Orbán rendszer a szellemi élet területén?

Egyelőre a térnyerés folyik, de ez teljesen normális forradalmi helyzetben. Forradalom ugyan nincs, sőt teljes az apátia a társadalom legszélesebb rétegeiben,  a választók gumimatracaikon tikkadnak a szöcskenyájak társaságában, csupán a  Parlamentben ülésező Sárazsadány Kft.  csendesfőnök-zsebész  agyában dúlnak a súlyos, megváltó gondolatok.

  Próbáltak ők összehozni saját szellemi erőből és korlátlan közpénzből valami ütőset, nem is egyet, de senkit sem érdekelt.

Sem újság, sem színház, sem párhuzamos művészeti akadémia, sem keresztény elit Gizella tábor, ahol  Kerényi Imre nehéz ebéd után kiókumlált koreográfiája szerint  a A Neo Nékosz  korrupt csinovnyik elit  gyermekei bohóckodnak , majd a tábor végén „énekelnek, táncolnak , alakoskodnak a szülők előtt”.

És még Kerényi valaha tényleg volt is valaki, a szovjet csapatok kivonulása után másfél perccel végigradarozta a pályát,  míg végül a progresszív értelmiségi szerepét felcserélte a születési jogon kiválasztottak posztfeudalista  udvarmester jól fizetett  állására. Legyen neki könnyű a föld, nekünk elég nehéz itt még fenn.

  Csinált ő buzgón mindent, lapot  is,  a Magyar Krónikát, emlékezzünk rá megbocsájtó derűvel. Kurva sok pénzt kapott rá a mi zsebünkből, de valahogy ez sem segített, próbáld már kérni a Déli  aluljárójában!  Már ameddig van Déli.

Tehát ha csinálni semmit sem tudnak, de legalább a kultúra fáit gyökerestül kitépni  hasonlóan a valódi fákhoz, azt igen. Nincs már nekik egy tehetséges,  megpimpósodott Csurkájuk sem, aki tudott írni.

  Lerombolták már a legolvasottabb lapot, Népszabadság, elüldözték a menő egytemet a CEU-t, kiégették Szerb Antalt a snassz  tantervükből,  kibaszták még Pröhle Gergelyt is a Petőfi Irodalmi Múzeumból, mert bár saját maguk ültették oda, de mégis képes volt progresszíven működni.

  Odadobtak egy színházat a Dörnernek, de hiába ígérte neki a Gojmotoros csapat, hogy majd ők jönnek nézni,  k sem  jönnek. Persze érthető, képtelenség ennyi motorral parkolni a Paulay Ede utcában, óránként hatszázért este nyolcig. Pont mire lejár a parkolás már menekülnének is kifelé az első felvonás utáni  szünetben a meghatározó  élményből a tiszta levegőre.

  De hát  a gondolkodó emberek nem érdekesek a választások szempontjából.

  Tök mindegy, hogy mit gondol az a pár, még gondolkodó ember, akinek nem sikerült az agyát teljesen szétkonzultálni, a kretének száma folyamatosan nő, ha tetszik, ha nem. És az idióták döntik el a választásokat ma is, ezért igen fontos az idióták számának növelése a még ép eszűek rovására.

  Vonatkozik ez bármely kormányra baltól jobbig, csak most feltűnőbb a gátlástalanság és a pusztító erő.

Mit tehet a henger ellen a földbe gyalulni kívánt érintettek tábora?

 Az Indexesek levonultak a pályáról, ezzel magukat megmentették, a későbbiekre és erős példát mutattak, eddig senki sem csinálta ezt.

Ja de,  Sztálin  Hitler ellen, ha jött az ellenállhatatlan henger, felégette a terepet maga mögött, mire bejöttek a nácik már nem jutott nekik se kaja, se nő, se tisztavíz, na, erre nem számítottak, ez ein bischen  lelohasztotta a hangulatot a Wermachtnál.

  Jó, tudom, nem helyes történelmi példákat hozni, pláne nem nácisat, de ez az egyetlen hatékony érvelés mostanáig, maximum majd megharagszik rám az ÉS szerkesztője.

  Ha más nincs, ezt lehet tenni. Aztán majd lesz valahogy, csak észbekap az értelmiség, nem az Akadémiára gondolok, hanem  a nemzeti középre, biztos van ilyen, csak nem jut eszébe, hogy csengettek, és te jössz. A közép az az, ami elviseli saját magán kívül a másikat is. Ennyi.

  Aktuálisan itt van ez a Vidnyánszky, annyit érdemes tudni róla, hogy nagyon ambiciózus, korpulens ember, sok frusztrációval és kevés beágyazottsággal  a szellemi életbe, láttunk már ilyet, sőt látunk is a politikában.

  Már minden pozíciót kielőszobázott magának, de igazából a gyerekekre vágyik, ilyet is látunk mostanában. A Színművészeti Főiskolát  - rossz szóval Egyetemet vették meg neki, hogy nézhetetlen darabjaihoz nézhetetlen színészeket képezzen, másképpen nem lenne logikus mit akarhat ott?

   Van neki már ilyenje Kaposváron, azt is sikerült tönkretennie, senkit sem érdekel, amit ott művel, még saját magát sem, megcsinálja akkor Pesten, kevesebbet kell vonatoznia, disznóperzselővel felégetni a másokét.

Most az a kérdés a szegény gyerekek számára, akik kurva nehezen bekerültek a Színművészetire, hogy mit tehetnek?

 Kövessék az Index példáját és hagyják ott megvalósulni látszó álmaik iskoláját?

Ki mondja ezt meg nekik? Mit tudunk ajánlani helyette?

A Zsámbéki már szólt, hogy köszöni a látogatást, ő akkor veszi is a kalapját.  Ő majd talál magának valami melót akárhol.

 Az Aschert is nehezen tudom elképzelni, ahogy magasröptű, alkotói megbeszélést folytat Vidnyánszkyval, de még azt sem hogy megveregetik a vállát, hogy " egész ügyes gyerek vagy te Tomi, folytasd!"

 De mi lesz a gyerekekkel?

Folyik a kultúrharc, ja, ez nem is harc, hanem már a kivégzés.

„Testvér segítsd a lebukottakat…”        (N.I.)

24,     „Az egyetem egy képviselője sem kapott helyet a kuratóriumban” – Az SZFE szenátusának közleménye

A névsor világossá tette, hogy a kuratórium megbízója sem a kurátorok személyére tett javaslatainkat, sem a kiválasztásukra kidolgozott szakmai szempontrendszerünket nem vette figyelembe. Szemben a korábban lebegtetett lehetőséggel az egyetem egyetlen képviselője sem kapott helyet a testületben.

A kuratórium nem ismeri az SZFE valós működését. Vidnyánszky Attila személyében olyan elnök kapott felhatalmazást, aki nyilatkozataival évek óta következetesen és céltudatosan rombolja egyetemünk hírnevét. A kuratórium további tagjainak ugyanakkor nincs számot tevő felsőoktatási tapasztalata.

Mindezek együttesen ismét azt bizonyítják, hogy esetünkben a modellváltás valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozása.”         (Papageno)

25,     „Vidnyánszky Attila: Kossuth-díjas színházrendező, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház főrendezője, az Emberi  Erőforrások döntés-előkészítő testületének, a Színházművészeti Bizottságnak, és a színházművészet szakmai érdekeinek védelmét ellátó Magyar Teátrumi Társaságnak elnöke, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának rektorhelyettese, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó művészeti vezetője, a Nemzeti Színház vezérigazgatója a mai naptól határozatlan időre a Színház és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke.

Mi lehetne még?”                               (Schilling Árpád)

26,     „“Ez itt mostantól nem szórakozás, hanem dráma” – Fodor Tamás sorai

Szeptember elsejével alapítványi fenntartásba kerül a Színház- és Filmművészeti Egyetem. A szenátus is a sajtóból értesült arról, hogy kik lesznek az alapítvány kuratóriumának tagjai és hogy Vidnyánszky Attila elnökként vesz majd részt a testület munkájában.

Amint a hír megjelent, megkezdődtek a felmondások az egyetemen, elsőként jelentette be távozását Zsámbéki Gábor, őt követte Gáspár Máté.

A szenátus pedig egy közleményben szólalt fel, amelyben azt írták: “A kuratórium nem ismeri az SZFE valós működését. Vidnyánszky Attila személyében olyan elnök kapott felhatalmazást, aki nyilatkozataival évek óta következetesen és céltudatosan rombolja egyetemünk hírnevét.  A kuratórium további tagjainak ugyanakkor nincs számot tevő felsőoktatási tapasztalata. Mindezek együttesen ismét azt bizonyítják, hogy esetünkben a modellváltás valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozás.”

A történtekre reagált Fodor Tamás színész-rendező, a Stúdió K alapítója.

Fodor Tamás sorai:

A helyzet alkalmas az iróniára és a szörnyülködésre, de komolyabb válaszok kellenek.

Úgy tudom, létezik egy hallgatói szakszervezet. Fel kell tölteni!

Annak a hallgatónak, akinek nincs pénze a tagdíjat fizetni, boldogan adnék, itt a címem, kérek egy jelzést, és küldök.

Ugyanígy az oktatókat arra bíztatnám, hogy induljanak el szakszervezeti úton, alapítsanak egyetemi alapszervet. Majd hozzanak létre sztrájkbizottságot, amit a törvény megenged.

Vegyék fel a kapcsolatot jogvédő szervezetekkel, és vértezzék fel magukat jogszabályi készségekkel. Hívják ki tárgyalásra az új tulajdonosi testületet. Tegyék ezeket nyilvánossá.

Mi pedig hozzunk létre szolidaritási testületeket, és álljunk ki a hallgatók és tanáraik mellett. (Nézzünk rá a színházba járók számára, vagyunk elegen).

Nyilvánosságot! Készüljünk az évnyitóra! Ez itt mostantól nem szórakozás, hanem dráma.

A színház a cselekvés művészete, nem a sírásé. Oszd meg, és ne engedj, hogy uralkodjanak!”              (Forrás: Színház Online, Facebook)

27,     „Nem fogok meghátrálni – Interjú Máté Gáborral

Az Országgyűlés megszavazta a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) modellváltását, ennek értelmében szeptember 1-jétől vagyonának kezelője a minisztérium helyett az erre a célra létrehozott Színház- és Filmművészetért Alapítvány lesz. Máté Gábor, a budapesti Katona József Színház igazgatója 1993 óta tanít az intézményben, mint mondja, régóta tart az egyetem elsorvasztása, azonban ami most történik, az óriási felelőtlenség.

– Július van, és nem tudom, hogy az osztályommal szeptembertől mit tehetek majd, és mit nem – így fogalmazott lapunknak adott interjújában Máté Gábor. Mint kifejtette, a gyűlölködés mögött nyilván más húzódik meg a háttérben, amiről nekik fogalmunk sincs. A létrehozandó alapítvány személyi összetétele kapcsán a színházigazgató úgy vélekedett, furcsa lenne, ha épp ott, ahol ideológiai problémára hivatkoztak, szakmai szempontok vezérelnék a döntéshozókat.”

28,     „Nyugtatás lesz és beetetés” – Csáki Judit Vidnyánszky hatalomátvételéről

A Kaposvári Egyetem színházi tanszékének egykori vezetője felidézte, mi történt azokban a napokban, amikor a színészképző felett átvette az irányítást Vidnyánszky Attila. Csáki Judit úgy tippeli, hogy a kaposvári esethez hasonló forgatókönyv mentén fogják „leszalámizni” a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, melynek kuratóriumi elnöke lett a napokban Vidnyánszky.

A modellváltás „valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozása” – ezt a szöveget jelentette meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) szenátusa szombat este, miután kiderült, hogy a kormány által önkényesen kijelölt kuratórium elnökeként Vidnyánszky Attila lesz a Színmű első embere. Az állásfoglaláshoz egy, az intézmény bejáratáról készült gyászkeretes fotót is mellékeltek.

Az egyetem szimbolikus temetését a szenátus közleményével szinte egy időben megkezdte néhány oktató is. Miután kiderült, hogy az SZFE-t szeptembertől fenntartó alapítvány élére a Nemzeti Színház vezérigazgatóját nevezték ki, megkezdődtek a felmondások. Zsámbéki Gábor, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, a Katona József Színház alapító tagja 41 év után bontotta fel szerződését az egyetemmel, és benyújtotta felmondását Gáspár Máté, az Elméleti és Művészetközvetítői Intézet megbízott vezetője is.

Azóta az SZFE hallgatói önkormányzata bejelentette, hogy nem fogadják el a felsőoktatási intézményt ősztől fenntartó kuratóriumot.

A hallgatók és az oktatók joggal féltik az intézmény autonómiáját, ugyanis úgy tűnik: a modellváltást úgy akarja keresztülvinni a kormány, hogy a folyamatba a Színműnek érdemben nem lehet beleszólása. A korábbi ígérettel ellentétben például az egyetem egyetlen dolgozója sem kapott helyet a kurátorok között, és az Innovációs és Technológiai minisztérium a szenátus szakmai szempontrendszer alapján összeállított listájáról egyetlen jelölést sem vett figyelembe a kuratóriumi tagok kiválasztásakor.

Tag lett viszont Vidnyánszky Attilán kívül Bacsa György, a Mol stratégiai ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a Slovnaft Igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója.

A szenátus kifogásolja azt is, hogy Vidnyánszky Attila személyében olyan elnök kapott felhatalmazást, aki évek óta bírálója a Színművészetinek, és az sem mellékes, hogy az intézmény fenntartásáért ezek után olyan emberek fognak felelni, akiknek „nincs számottevő felsőoktatási tapasztalata”.

Mire számíthat ezek után az egyetem?

Vidnyánszky Attiláról ez az egy nem mondható el. Mármint az, hogy nincs felsőoktatási, vezetői tapasztalata. A Kaposvári Egyetemre 2011-ben került címzetes egyetemi tanárként, és ebből a pozícióból indulva jutott el az intézetvezetőn át egészen a művészeti rektor-helyettesi posztig a somogyi megyeszékhelyen. Csakhogy most a történelem ismételni látszik önmagát: Vidnyánszky kaposvári érkezését jelentős személyi és infrastrukturális változások kísérték az intézmény életében.

Átkeresztelték például a tanszékeket intézetekké, és az így átalakult színészképzésért 2012-ben már nem a korábbi tanszékvezető, Csáki Judit felelt, hanem Vidnyánszky intézetvezetőként.

Sokan kifogásolták, hogy Vidnyánszky úgy kerülhetett fontos pozícióba, hogy semmilyen tudományos képesítése nem volt, majd pedig ő és az intézetbe érkező Eperjes Károly úgy válhattak egy törvénymódosítás értelmében egyetemi tanárokká, hogy arra jogalapot csupán a Kossuth-díjuk szolgáltatta. Vidnyánszky érkezése után nem sokkal fontos oktatóktól vált meg az addig a színészek utánpótlásában komoly sikereket elérő egyetem: kirúgták többek között Csáki Juditot és Mohácsi Jánost is.

A volt tanszékvezető, színikritikus, a Revizor kritikai portál főszerkesztője, Csáki Judit szerint az, ami a Kaposvári Egyetemen történt 8-9 évvel ezelőtt, a főpróbája lehetett annak, ami most a Színház-és Filmművészetin zajlik. Csáki könyvet tervez írni a kaposvári intézmény esetéről, de a legfőbb tanulságokat szerinte már most levonhatjuk. 

hvg.hu: Arra figyelmeztet, hogy a modellváltással, illetve Vidnyánszky Attila kuratóriumi elnökké való kinevezésével az SZFE a Kaposvári Egyetemhez hasonló sorsra fog jutni. Korábbi tapasztalatai alapján mit vár, mihez fog kezdeni Vidnyánszky a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel?

Csáki Judit: Bár azt hiszem, elég jól ismerem Vidnyánszkyt – noha hét éve nem beszélünk –, nem merném megjósolni, mihez kezd az SZFE-n. Csak tippelek: mivel ő maga is tudja, hogy a túlhatalma (nemcsak a formális, hanem az informális is, hiszen nagyon sokan járulnak hozzá a támogatását kérve) nemcsak indokolatlan, hanem szakmai értelemben érdemtelen is, ezért szerintem óvatos lesz, akárcsak eleinte Kaposváron.

Nyugtatás lesz és beetetés, és talán még pénz is, esetleg új campus ígérete – aztán jönnek a lassú lépések...

De mondom, ez csak tipp.

hvg.hu: Röviden fel tudná vázolni, hogy milyen, szakmai szemmel nem elfogadható változások történtek Kaposváron, a Színházi Intézetben az elmúlt 7-8 évben?

Cs. J.: A tudásom főleg hallomásból, kisrészben tapasztalásból származik. Egy egyetemen akkreditált rendszer működik, rögzített kurzusokkal, kreditekkel, órarenddel satöbbi. Mivel a kirúgásunk után Vidnyánszky nagy „találmánya” az volt, hogy az évfolyamokat kihelyezték színházakhoz, ahol a hallgatók órarendje evidensen teljesen felborult – és sem az akkreditációhoz, sem egymáshoz nem hasonlított –, helyenként és évfolyamonként változott, hogy kiket milyen lelkiismeretesen és mire oktattak.

Hozzáteszem, hogy a Kaposváron végzettek mindig is hátrányos helyzetben voltak a pestiekhez képest; annak idején pokoli sok melóba került nekünk, hogy pesti vendégjátékokkal, színigazgatók becserkészésével segítsünk megismertetni őket. Ráadásul mindezt egyetemi ellenszélben tettük, mert a kormányváltás után az egyetemi vezetés ezeket a kiruccanásokat, vendégtanárok meghívását erősen rosszallta, és nem is fedezte. Érdekes, hogy azóta semmi bajuk azzal, hogy sokszor hónapokig nagy csönd van a hajdani „tanszéken”, mivel az évfolyamok kihelyezése miatt nincs ott senki.

hvg.hu: Hogy emlékszik vissza, milyen körülmények között került Vidnyánszky Attila a Kaposvári Egyetemre?

Cs. J.: 2011-ben, ha jól emlékszem, nyáron egyszer csak hallottuk, hogy Vidnyánszky „tiszteletbeli egyetemi tanári” címet kapott a Kaposvári Egyetemtől. Az egyetem szervezeti és működési szabályzata szerint ezt olyanok kaphatják, akiknek az egyetemmel szoros kapcsolatuk van, tanítanak, dolgoznak ott. Vidnyánszkyt mi ott sosem láttuk, de persze tudtuk, hogy ez jelent valamit a jövőre nézve. Aztán jött a hír, hogy a Művészeti Karon a tanszékekből intézeteket szerveznek – ez szakmailag teljesen abszurd, semmi szükség nem volt rá –, és az intézetek igazgatói posztjaira pályázatot írtak ki. A Színházi Intézetnél nem volt feltétel a doktori fokozat – ennek ellenére pályáztam, noha tudtam, hogy esélytelen. Az is volt. Vidnyánszky nyerte, aki sem a pályázat során, sem utána nem beszélt velünk, nem keresett meg. Akkor jelent meg először, amikor már kinevezték.

hvg.hu: Mit tapasztalt, mennyire tudott együttműködni az új vezető a régi oktatói gárdával?

Cs. J.: Osztályt indított, és ott rendesen tanított – egyébként pedig békén hagyott bennünket. Volt néhány hagymázas ötlete, ami nem csoda, hiszen fogalma sem volt sem a rendszerről, sem a lehetőségekről, de ezekről sikerült lebeszélni. Volt néhány normális hangulatú beszélgetésünk is; azt mondanám, hogy majdhogynem hálás volt, hogy normálisan, rendben viszem tovább a tanszék ügyeit. A mesterségtanárokkal sem volt konfliktusa, igaz, érintkezési területe sem.

hvg.hu: Melyek voltak az első jelek, amelyek láttán arra következtetett, hogy esetleg mégsem fog menni az együttműködés?

Cs. J.: A legelső – és nagyon egyértelmű – jel a belépése pillanatában volt, azon a bizonyos tanszéki értekezleten, amelyre betoppant. A következő tanévről volt szó, már meghirdettük, hogy Mohácsi János indít osztályt (az előző osztálya épp végzett, így volt logikus), és fergeteges túljelentkezés volt a hírre.

Vidnyánszky ekkor megszólalt, hogy nem János indít osztályt, hanem ő. Erre mondom ma, hogy ott kellett volna fölállnunk. Mert utána csak az apró leszalámizás jöhetett – jött is.

Az elméleti tárgyakat Jászay Tamással vittük szoros együttműködésben, és abban a hitben, hogy a színészet értelmiségi szakma, ekkor odahozott Vidnyánszky egy minden szempontból jelentéktelen, a diákjaink szerint katasztrofális elméleti tanárt (azóta kirúgta), akinek viszont volt fokozata.

hvg.hu: Korábban említette, hogy Vidnyánszky megpróbálta önt és Mohácsi Jánost is marasztalni, azt állítva, hogy tudnak együtt dolgozni. Ezt az ígéretet akkor miként értelmezte?

Cs. J.: Néha elkapta őt a nosztalgia a béke iránt. Néha felülírta a szakmai elkötelezettség az ideológiai agresszivitását. Így.

hvg.hu: Nem sokkal később viszont ennek ellenére elbocsátották önt. Réthly Attilát, Mohácsi Jánost, Rusznyák Gábort, Kocsis Pált és Csapó Virágot is kirúgták. Hogy zajlottak ezek a menesztések? Milyen indokra hivatkozva kellett távozniuk?

Cs. J.: Pofon egyszerű volt minden: átszervezés volt az indok. Ezért pert indítottam, amit meg is nyertem. Más is perelt, más is megnyerte. A bíróság kimondta, hogy jogellenesen szűnt meg a munkaviszonyom. Egyévi nettó fizetést kaptam, ezt szépen kifizette az egyetem az adófizetők pénzéből. Ennyi.

hvg.hu: Látja az SZFE hallgatóiban a potenciált, hogy amennyiben a tanáraik is támogatják őket, és nem tetszik nekik a rendszer, akkor képesek azt bojkottálni anélkül, hogy igazi retorziókra számíthatnának. Ha azonban az oktatók felmondanak (mint ahogy ez a folyamat meg is kezdődött), félő, hogy a diákok a tanári kar támogatása nélkül maradnak. Mi hát ön szerint a jó stratégia a tanárok részéről? Felállni vagy maradni? 

Cs. J.: Szerintem a hallgatók kezében van minden fegyver. Ők azok, akik látják, hogy itt nem szakmaiságról, hanem ideológiai-politikai einstandról van szó. Nem szabad félniük. Zárójelben teszem hozzá, hogy a kényszerűen otthagyott diákjaink sorsát mi annak idején informális eszközeinkkel azért erőteljesen figyelemmel kísértük, vagyis amennyire tehettük, nem hagytuk őket magukra. A tanárok kötelessége a jelen helyzetben szerintem az, hogy átengedjék a kezdeményezést a hallgatóknak, és minden lehetséges eszközzel és formában mögéjük álljanak. A saját sorsuk másodlagos.”   (hvg.hu)

29,     „Máté Gábor: Egészen drámai, hogy mennyire veszik semmibe az egyetem egészét

– Mindenkinél máshol van az a határ, amikor úgy dönt, hogy feláll. Most a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) esetében mindenki az Indexre hivatkozik, hogy olyan összefogásra lenne szükség a mi esetünkben is. De ne feledjük, az Index szerkesztősége számítógépeket hagyott ott, nem növendékeket. Kívülről könnyű kritizálni, és megmondani, hogy mit is kéne csinálni. Én a növendékeim sorsáért felelős vagyok. Nem hozhatom őket olyan helyzetbe, hogy a saját elveim miatt felállok, és nem törődöm azzal, mi lesz velük. Az egyetem vezetőségének jelentős többsége kivár, de biztos lesz olyan pont, amit elérve reagálnunk kell. A szenátus és a Hallgatói Önkormányzat is kiadott egy nagyon határozott nyilatkozatot, a labda most nem a mi térfelünkön pattog – hangsúlyozta lapunknak Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, aki 1993 óta tanít az intézményben.

– Az egyetem egy sajtóközleményben eldugott bekezdésből értesült arról, hogy mi lesz a sorsa. Egy normális világban az intézményt kellett volna legelőször tájékoztatni arról, hogy kik fogják felügyelni a működését, majd csak ezt követően a sajtót. Egészen drámai, hogy mennyire veszik semmibe az egyetem egészét. Nem beszélve arról, hogy a minisztérium kérésére határidőre kellett megjelölnünk olyan személyeket, akiket szívesen látnánk a kuratóriumban, ezt szintén semmibe vették és erről egyeztetni sem akarnak – fogalmazott Máté Gábor, aki elárulta, hogy a napokban összeülhet az egyetem szenátusa, hogy megvitassák a helyzetet.

A SZFE szenátusa szombat éjszaka kiadott közleményében úgy fogalmazott: Vidnyánszky Attila, illetve a többi kuratórium tag – Bacsa György, a Mol stratégiai ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a Slovnaft Igazgatóságának elnöke – kinevezése azt bizonyítja, hogy „a modellváltás valódi célja nem az oktatás korszerűsítése, színvonalának emelése, hanem a minőséget és a hagyományokat semmibe vevő erőszakos térfoglalás, a szabad gondolat korlátozása”.

Vidnyánszky kinevezése a színművészeti szerint „az erőszakos térfoglalás újabb bizonyítéka”

Az egyetemmel egyidejűleg Zsámbéki Gábor Kossuth-, és Jászai-díjas rendező, aki 1979 óta oktatott színészosztályokat, közleményben jelentette be, hogy felbontotta szerződését a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. Szeptember 1-től, az új kuratórium belépésétől kezdve már nem tanít ott, döntéséről további nyilatkozatot nem kíván adni.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzata (SZFE HÖK) nem fogadja el az Innovációs és Technológiai Minisztérium által kijelölt kuratóriumot – jelentették be vasárnap késő este a Facebookon.

Az elnökség által kiadott közlemény szerint a sajtóból értesültek a Színház- és Filmművészeti Egyetemet szeptembertől fenntartó alapítvány kurátorainak személyéről.

Ennek kapcsán emlékeztettek, hogy a hallgatók által korábban megfogalmazott, a modellváltás megvalósulásához elengedhetetlen feltételek egyike az volt, hogy „az öt tagú kuratóriumba 3 tagot az egyetem szenátusa, 2 tagot a minisztérium jelöl ki.”

Hiába tüntettek, a Parlamentben megszavazták a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakítását

Szeptember 1-től az egyetem vagyonának kezelője az erre a célra létrehozott Színház- és Filmművészetért Alapítvány lesz. Mindeközben az Országház előtt az intézmény diákjai és művészek közös énekléssel tiltakoztak a döntés ellen.

Hozzátették, „az Innovációs és Technológiai Minisztérium az Egyetem szenátusa által szakmai szempontrendszer alapján összeállított listáról egy jelölést sem vett figyelembe, és a korábbi ígérettel ellentétben az Egyetem egyetlen dolgozója sem kapott helyet a kurátorok között.” Ezért a Hallgatói Önkormányzat nem fogadja el a kuratóriumot.

Mint ismert, az egyetemi modellváltásról szóló törvény megszavazása előtt a Vidnyánszky vezette Magyar Teátrumi Társaság nyílt levélben ment neki az SZFE-nek, mondván elavult, alacsony színvonalú oktatás jellemzi az egyetemet, épületeinek minősége siralmas, munka és oktatási körülményei gyászosak, nemzetközi tevékenysége gyengül, a hallgatók pedig nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot.

Ragályi Elemér Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr nyílt levelet fogalmazott meg az egyetem védelmében, és a modellváltásra vonatkozó törvényjavaslat visszavonását kérte, felhívásához több mint kétszáz művész csatlakozott. Erre válaszul az Origón 74 magát kormánypártinak valló művész – közte a kuratórium tagjai közé bekerült Rátóti Zoltán – és színházigazgató követelte az SZFE beszántását, és azt, hogy Semjén Zsolt ne vonja vissza a törvényt.

Vidnyánszky Attila korábban a Népszavának beszélt arról, hogy valakik megszólították az SZFE ügyében. Ezzel kapcsolatban akkor Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója és a Színművészeti tanára lapunknak adott nagyinterjújában így nyilatkozott: „Én csak a budapesti Katona József Színháznak vagyok az igazgatója, de azt tudom mondani, színházvezetőnek lenni hatalmas feladat, 2011–ben ezért is mondtam le a színművészetin a rektorhelyettesi posztomról. A Nemzeti Színház igazgatása még a Katonánál is nehezebb lehet, de emellett Vidnyánszky Attila az MTT elnöki posztját is betölti. Ha ezeken felül elvállal még egy kuratóriumi tagságot, pláne egy elnöki tisztséget, akkor el tudom képzelni, hogy lemond a Nemzeti Színház vezetéséről. Legalábbis szerintem ilyen volumenű posztokat egyidejűleg nem lehet felelősen betölteni. Bár talán Vidnyánszky akkora munkabírású ember, hogy ezt is meg tudja oldani.”

30,     „A nagy csapat Vidnyánszky a színművészeti atyaistene, alatta két benzinkutas és a sértődött színigazgató

Egyiküknek van egy szlovákiai focicsapata is, s kívülről tudja a Nélküledet.

„Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, közölte az Innovációs és Technológiai Minisztérium. A kinevezésre azért volt szükség, mert az egyetem szeptember elsejével működési modellt vált, és alapítványi fenntartásba kerül” – ismerteti a HVG azt a minisztériumi közleményt, mely igazából nem is a színművészetiről szól, hanem arról a felsőoktatási modellváltásról, amelynek nyomán hat intézmény – az Állatorvostudományi Egyetem, a Miskolci Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Neumann János Egyetem, a Soproni Egyetem és a Széchenyi István Egyetem – alapítói és fenntartói jogai vagyonkezelő alapítványokhoz kerülnek augusztus elsején.

„A kormány célja, hogy a

korszerűbb és kiszámíthatóbb működési környezet

növelje a felsőoktatás versenyképességét, és így a magyar fiatalok a jövő nyertesei legyenek” – írják e hat egyetem kapcsán, s csak mellékesen jegyzik meg, hogy milyen kinevezések történtek a listából kimaradt színművészetin.

„A közelmúltban megszületett döntés értelmében a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke Vidnyánszy Attila rendező, a Nemzeti Színház főigazgatója, egyetemi tanár lesz. A kuratórium tagjai: Bacsa György, a Mol stratégiai ügyvezető igazgatója, Lajos Tamás operatőr-producer, Rátóti Zoltán színész-rendező és Világi Oszkár, a Slovnaft Igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója” – olvasható a közleményben, ami azt is jelenti Világi révén – aki a dunaszerdahelyi focicsapat tulajdonosa –, hogy

a labdarúgás is beköszönt a színioktatásba.

„A korszerű, magas szintű képzés sokkal jobb esélyeket teremt a hallgatók számára arra, hogy neves külföldi szakemberektől tanulva az országhatárokon túl is sikeressé váljanak a filmiparban, színházi világban” – fogalmaz a közlemény, bár teljességgel érthetetlen, hogy miért nem kapott mindez nagyobb nyilvánosságot.

Pontosabban, nagyon is érthető. Mert ne legyenek kétségeink, hamarosan nagyszabású leszámolás kezdődik az egyetemen, hasonló ahhoz, amit kisebb pályán, Kaposváron Vidnányszky egyszer már eljátszott, legyalulva ezzel egy addig működőképes rendszert.

Most mindezt megcsinálhatja nagyban is.

„A kaposvári művészeti kar kihalt: a túlméretezett épületben többnyire néhány diák lézeng. A Babarczy-Csáki-korszakban szorgalmi időszakban havonta öt-hat olyan előadás is volt, amelyre csak regisztrációval lehetett beférni, s az ország számos játszóhelyére, Budapestre is eljutottak a kaposvári darabok – kiváltva persze a hivatalosságokból, így a Csiky Gergely akkori igazgatójából, Rátóti Zoltánból némi irigységet és dühöt” – írtuk nyár elején Vidnyánszky kaposvári munkásságáról, de ne feledjük, a mostani közlemény szerint Rátóti is kuratóriumi tag lett.”

„Dr. Bacsa György szakmai pályafutását 2003-ban kezdte a MOL-nál jogtanácsosi pozícióban. 2006-tól a MOL-csoport jogi igazgatójának akvizíciós és üzletfejlesztési területekért felelős tanácsadója, majd 2009-ben a MOL-csoport dél-kelet-európai jogi ügyeinek koordinálásáért is felelt. 2009 és 2010 között a MOL-INA integrációs projekt kapcsán az INA igazgatóság elnökének tanácsadói pozícióját töltötte be. Mielőtt a Csoportszintű Üzletfejlesztés ügyvezető igazgatója lett, projektmenedzserként dolgozott a szervezetnél. Jelenleg a MOL Csoportszintű Stratégia és Üzletfejlesztés ügyvezetői igazgatói pozícióját tölti be, amely terület felelős az M&A projektek irányításáért, vállalati stratégiaalkotási folyamatokért, illetve a projektek értékeléséért. Emellett a Budapesti Értéktőzsde Zrt., a MET Holding AG és a Dunamenti Erőmű Zrt. igazgatóságának tagja. Budapest Corvinus Egyetem MBA képesítése mellett a Duke University School of Law-n, a Heidelberg Egyetemen s az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán szerzett jogi diplomát.” (portfolio.hu)

„Dr. Világi Oszkár   Pozsonyi Commenius Egyetem Jogi Karán szerzett diplomát és egyetemi doktori címet 1985-ben. 1990–1992 között képviselő a Csehszlovák Országgyűlésben (Prága). 1994-ben a Közép-európai Alapítvány egyik megalapítója, jelenleg Igazgatótanácsának tagja. 1996-tól több szlovák vállalat ügyvezető testületében dolgozott. Számos külföldi befektető jogi tanácsadója a szlovák ipar jelentősebb átalakítási projektjeiben (US Steel, Orange Slovensko, a.s OTP, MOL), majd 2002 óta a SLOVNAFT és a MOL stratégiai partnerségét és integrációját előkészítő munkacsoport tagja. Mielőtt 2005-ben a SLOVNAFT Igazgatóságának tagja lett, a Felügyelő Bizottság tagjaként dolgozott. 2006 márciusában a SLOVNAFT vezérigazgatójává nevezték ki. 2010. áprilistól a MOL-csoport Executive Board tagja lett. A 2012-ben megalapított Szlovák-Magyar Kereskedelmi és Ipari Kamara elnöke, továbbá a Szlovák Kereskedelmi és Ipari Kamara igazgatóságának elnöki is. A komáromi Selye János Egyetem Igazgatótanácsának tagjává 2010 novemberében nevezték ki. 2015-től tagja a Pozsonyi Comenius Egyetem Igazgatótanácsának.”   (portfolio.hu)

31,     „Gábor György: Övék itt már minden…

Övék itt már minden: övék az ügyészség, övék a rendőrség, övék a Balaton, övék az építőipar, övék a turisztika, övék a vendéglátás, övék a szolgáltató- és övék a szállodaipar, övék a divatipar, övék a magyar tudomány, övék az egyetemek, övék az összes út és az összes vasút, övék az atomerőmű és övék a sportvilág, tokkal-vonóval, övék a honvédségi repülőgépeknek átkeresztelt, ám privátként használt repülő- és helikopter-park, övék a vírus és azt tesznek vele, amit csak akarnak, övék a média, övék a közszolgálatnak csúfolt pártszócső, övék a kastélyok és övék az utólag felhúzott reprezentatív erkélyek, övék a bűnöző- és maffiaipar, övék a hol privatizált, hol visszaállamosított Mátrai Erőmű, övék itt minden, az iskolák, a gyermekeink agya és lelke, a teljes erőszakgépezet az iskolarendőrtől a dudálásellenes rendőrig, övék a tankönyvek és az egyetemi tanszékek, övék a kinevezések összes mocska és az elbocsátások valamennyi gyalázata, övék a zsarolásra használt pénzek tömege, övék a kopasz verőlegények hol itt, hol ott bevetett csapata, övék a legtöbb egyház, amelyik pedig nem, azt bírósági végzések ide, vallási és lelkiismereti szabadság alapjoga oda, a legócskább személyes bosszútól vezérelve kicsinálják. Kicsinálnak mindenkit, akik nem ők, akik hozzájuk képest mások, akik máshogy látnak, hallanak, éreznek, gondolkodnak. Kicsinálják a gondolkodókat, akiknek tudásuk lehet nagy, de hozzájuk nem lojálisak. S közben szabadjára engedték ideológiai keretlegényeiket, a kielégítetlen féltehetségeket és a reménytelen tehetségteleneket, akik még a múltat is megszerezték, röhej-pszeudo-intézeteikkel, röhej-pszeudo-tanszékeikkel, röhej-pszeudo-művészeikkel, fakezű utcaszobrászaikkal, lazára maszkírozott, fiatalosnak látszani kívánó, kínos konzerv-médiasenkiháziaiakkal. A gátlástalan meggazdagodás rohamlépteiben mindent megszereztek, de mintha maradt volna még valami apróság. A kultúra. Nem mintha érdekelné ez őket, egy nagy szart érdekes ez nekik, de két okból erre is szükségük van: részben presztízsokokból, részben pedig azért, hogy frusztrált kegyenceiket, azokat, akik tehetségtelenségüktől, vagy ami még rosszabb: féltehetségüktől kínlódva-szenvedve előbb szabadon rombolhassanak, hogy a semmin, a saját barbárságuk által szétvert romhalmazon uralkodhassanak végre, s övék lehessen a jövő, ők oktathassák saját torzképükre és torzhasonlatosságukra a jövő nemzedékét: ugyanolyanoknak, amilyenek ők, ugyanolyan tehetségteleneknek, ugyanolyan akarnokoknak, ugyanolyan gátlástalan nímandoknak,ugyanolyan falkában nyomulóknak, amilyenek ők maguk, s ők nevezhetik majd diplomáknak azokat a seggtörlésre sem alkalmas papírokat, amelyek igazolják majd a tanítványok tehetségét, okosságát, kiválóságát, miközben egy lószart azok, s így végre garantáltan övék lesz az ország, övék a dicsőség, a világ végezetéig, örökkön örökké, ámen!

32,     „Kilóra megvetetheti Vidnyánszky a színiegyetemet

Hogy stílszerűek legyünk, shakespeare-i dramaturgia szerint filézik ki a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, kinek kalács, kinek korbács jut. Amint nemrég Horn Gábor is megjegyezte a Hírklikk oldalán, sokkal rémisztőbb események eljövetelét vetíti előre mindez, mint egy szimpla intézményi átalakítás – mostantól csekista nosztalgiával koncolják fel az osztályellenségeket.

Prológus

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói június 21-ére tüntetést szerveztek az intézmény elé az intézményt magánegyetemmé alakító törvénytervezet elfogadása ellen. Legalább 200 neves művész csatlakozott a tiltakozáshoz.

Július 3-ára újabb demonstrációt szerveztek a Kossuth térre. A törvénytervezetet aznap megszavazta az országgyűlés.

Az egyetem hallgatói önkormányzata petícióban jelezte a fenntartó Innovációs és Technológiai Minisztériumnak, hogy az alapítvány vezetésébe három, általuk jelölt tagot delegáljon Palkovics miniszter.

Pénteken egy sajtóhírből értesült minden érintett, hogy az öttagú alapítvány megalakult, az elnök Vidnyánszky Attila, két tag MOL-érdekeltségű felsővezető, továbbá Rátóti Zoltán ex-színházigazgató-színész, valamint egy Lajos Tamás nevű operatőr, SZFM-jelölt egy sincs. Vasárnapra lemondott oktatói tevékenységéről Gáspár Máté, az Elméleti és Művészetközvetítői Intézet megbízott vezetője, aki egy nyilvános posztban az indokai között említette, hogy „mivel a kinevezett kuratórium az egyes részszempont-rendszereknek sem felel meg, s így összességében hatványozottan alkalmatlannak tűnik az egyetem által előzetesen megfogalmazott és kommunikált elvárásrendszernek, kollektív szerepvállalásuk számomra objektíve elfogadhatatlan. Belátva azonban, hogy a miniszteri döntés megmásítására nincsen ráhatásom, a kuratórium személyi összetétele, az abból kiolvasható hatalmi szándékok, a modellváltás elve és gyakorlati megvalósítása elleni tiltakozásul egyetemi oktatói megbízásomról és egyéb funkcióimról ezennel lemondok.”

Ezzel egy időben bejelentette távozását Zsámbéki Gábor színházi rendező is, aki 41 éve tanított az intézményben. Hasonló lépést fontolgat Gábor György filozófus és a hírek szerint, több oktató is, bár azóta újabb nevek nem bukkantak fel.

Hétfőn Csáki Judit színikritikus, a Kaposvári Egyetem Színházi Tanszékének volt vezetője, aki egy részletes posztban fejtette ki közösségi oldalán, hogy Vidnyánszky Attila miként tette tönkre a kaposvári tanszéket és rúgatta ki több kollégájával együtt – mindezt példaként felhozva arra a forgatókönyvre, ami feltehetően a SZFE sorsa is lesz.

– Ennek a történetnek vége van, a színművészeti kivégeztetett – nyilatkozta tegnap Ascher Tamás, a Katona József Színház rendezője, aki 2006 és ’14 között az intézet rektori tisztét is betöltötte.

Most csend van. Szeptember elsejétől egy teljesen új alapokra helyezett és kidolgozott szervezeti átalakítást követően, már indulnia kellene az új tanévnek.

Első csengetés – az alapítvány csak áll és néz

S hogy kik ezek az emberek és miért akarnak egy másfél évszázados, ízig-vérig magyar kultúrát ringató és világszínvonalra nevelő intézményt középszerű pitiánerséggel, de mohó hatalomvággyal péppé zúzni?

Az egyetem belső történéseire rálátó forrásunk szerint, a valódi szándék változatlanul ismeretlen. Az az egyetemen belül egyértelmű vélemény, hogy egy ilyen horderejű és mértékű átalakítást úgy végrehajtani, hogy az érintettekkel egyetlen érdemi tárgyalás sem történik, példa nélkül álló. A fenntartóval való nézeteltérés hosszú időre visszanyúló és jól dokumentált, enne ellenére is bemerevedett patthelyzet. Nem fedi a valóságot Palkovics miniszter nyilatkozata, miszerint sűrű egyeztetések közepette történt meg a váltás, mivel a kommunikáció nem merítette ki az érdemi vita és egyeztetés fogalmát – sokkal inkább egyoldalú tájékoztatások, utasítások történtek a minisztérium részéről.

Az egyetem jövőjével kapcsolatban jelenleg három forgatókönyv nyitott: vagy 1. nem változik semmi és minden megy az eddig megszokott ritmus szerint, vagy 2. minden gyökeresen megváltozik és a kuratórium diktátuma szerint kell működtetni az egyetemet; vagy 3. kidolgoznak egy új, közös együttműködést, ami mindkét fél javát szolgálja. Ahhoz viszont, hogy mindebből bármelyik is megvalósulhasson, szükség volna a másik, partneri félre, aki/ami jelenleg nincs és ez a legnagyobb probléma, ami az indulatokat is gerjeszti.

Mivel a szeptember elsejei fordulóponttól az alapítványi működéshez új alapító okirat, új SZMSZ szükséges, az egyetem jelenlegi oktatói még egy jövőbeni közös alternatíva kidolgozásába sem tudnak belefogni, ugyanis a törvényes működés részleteiről jelenleg fogalmuk sincs. Holott ezek a dokumentumok szabják meg az új működési keretet, mozgásteret, lehetőségeket és a mai napig minderről semmilyen értesítést sem kaptak. Erős a gyanú, hogy ennek okai profánul egyszerűek – még senki sem vette a bátorságot – kellő szaktudással felvértezve –, hogy egy teljesen új működési szabályzatot ki tudjon dolgozni. Ezért sem értette az egyetem vezetése, hogy miért olyan sürgős az intézmény átalakítása, ami eredetileg január egytől lépett volna hatályba, de valamilyen ismeretlen okból, mindezt előrehozták szeptember elsejére.

De legalább az alapítvány már áll és van elnöke.

Második csengetés – az államtitkári végrehajtó csendben lemond

Az eddig nyilvánosságra került két távozó oktató neve mellé feltehetően azért nem társul egyelőre több, mert démoni csapdahelyzetbe kerültek: ha maradnak, megalázó státuszba kényszerülhetnek olyan felettesek irányítása alatt, akiktől még használt autót sem vennének, ha felállnak, a diákjaikat hagyják cserben. Információink szerint, sokan fontolgatják a távozást, de egyelőre – a működési részletek ismeretének hiányában – kivárnak, hátha zökkenőmentesen élhetik tovább az eddigi hivatásukat. Sőt, még abban is bíznak, hogy a jelenlegi folyamatra hatásuk is lehet – de pont erre a csapdahelyzetre figyelmeztetett Csáki Judit írása, a kaposvári eseményeket hozva példaként. Az mindenesetre némileg árnyalja a mostani helyzetet, hogy Vidnyánszky személye főként a színházi szekciót állíthatja komoly dilemma elé, amint a filmes oktatásra jóval kevesebb ráhatása lehet.

Komoly dilemma, hogy mit lehet tenni egy olyan esetben, mint például Hegedűs D. Gézáé, aki egész nyáron több száz fiatal közül választotta ki az idei bő tucatnyi létszámú induló osztályát – hagyja őket magukra...? Az elhivatott és kiváló művész egyelőre átvágta a gordiuszi csomót azzal, hogy ifjabb Vidnyánszky Attilát választotta maga mellé tanársegédnek s így egy közös művészi látásmódot sugalmazó műhellyé védheti a saját jövőbeni tevékenységét. Persze van, aki elvi kérdésként, már az elején véleményt nyilvánít, mint tette Zsámbéki és Gáspár Máté.

De nem mindenki ilyen szerencsés.

Többen vannak, akik azt is kivárnák, hogy meglévőnek vélt pozíciójukból a kuratórium tagjait beszámoltathassák szakmai kompetenciájukról, amit az intézményt elhagyva, partvonalon kívülről már nem tehetnének meg kellő súllyal. Már csak azért is, mert a mai napig nem kaptak hivatalos értesítést a változásról, a kuratóriumi elnök a mai napig nem állt a rábízott alkotóközösség színe elé, hogy művészi hitvallását vagy legalább a kirúgandók listáját közölje. Az oktatók közül azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy minderről semmilyen hivatalos tájékoztatást sem kapnak, a profilváltás hivatalos közleményét legfeljebb kibogarászhatják az aktuális Magyar Közlönyből.

Információink szerint, a fenntartóval való zéró kommunikáció már-már nem is meglepő, ugyanis a minisztériumban is éppen eléggé eluralkodott a káosz, mivel nagyszabású átalakítások zajlanak a felsőoktatási területen – csak erről nem annyira értesítik a közvéleményt.

A hatalmi arroganciát és cinizmust tökéletesen tükrözi az az esemény, hogy július 31-től mindeközben csendben leköszönt az intézményi átalakításokért felelős helyettes államtitkár, dr. Horváth Zita, aki a felsőoktatási modellváltás lebonyolításában volt a minisztériumi kapcsolattartásért  felelős tisztviselő, a Varga Judit-féle, magánegyetemmé alakult miskolci egyetem rektora lett. Meglepő?

Harmadik csengetés – gerillaharc vakáció helyett

Forrásunk szerint, tejesen egyértelműnek tűnik, hogy azért is hozták előre a januárra tervezett átalakítást az idei nyárra, hogy a vakációra apellálva, minél kisebb ellenállással kelljen megküzdenie a hatalomnak célja eléréséhez – és ez, lássuk be, sikerült is. Emlékezzünk vissza a ’68-as diáklázadásra – a legenda alapján, annak is a vakáció eljövetele vetett véget... Bár a legfrissebb hírek szerint, az SZFE diákönkormányzata folyamatos akciókkal készül tiltakozni, a hatalmi döntés már végleges.

Felmerül a kérdés, hogy egy 3-400 fős létszámú intézmény miért ennyire fontos a hatalomnak, milyen szimbólumot akar térdre kényszeríteni? A válasz egyértelműen a szabad alkotói attitűd megalázásának szándékában keresendő, amit az álságosan kiélezett Budapest-vidék, nemzeti-polgári, haza vagy haladás dogma máig felszított tüze táplálhat. Belső források szerint, amint eddig nem sikerült szakmai alapon, tartalmi oldalról vagy teljesítményelvűen megvalósítani a hatalomátvételt, azt most az egyszerűbb módon, az erő és a hatalom kényszerével érik el. Bárki, aki valóban szakmai, de egy más elképzelés szerinti oktatást szertett volna megvalósítani, bejelentkezhetett volna a rektori pozícióra: csak tavaly két rektori pályázat is megjelent, amire senki sem jelentkezett. Ami persze nem meglepő, mert ehhez egyrészt program, másrészt a megfelelő tudományos fokozat is szükséges, ami a jelen vezetésnek nincs és a kierőszakolt konstrukcióban már nem is szükséges. Ennél jóval kevésbé macerás a hivatalos akadémiai protokollt megkerülve, egy alapítványi beltagként vezető pozíciót szerezni – meglesz az így ócsóba’ is. Vérfagyasztó? Igen. Pragmatikus? Egyértelműen.

Epilógus

Arra a felvetésre, hogy mi vár még a Színház- és Filmművészeti Egyetemre s mindannyiunkra az eljövendő választásig (pláne azt követően), ha ilyen rezzenéstelen gátlástalansággal átgázolhat bármin a hatalom, a megkérdezett forrásaink szinte egyöntetűen biztosak abban, hogy pénz, pénz, pénz.

Egy olyan, az egyetem részéről régóta vágyott fejlesztést, beruházást kaphatnak meg azonnal Vidnyánszky színre lépésével, ami egy jó időre elkápráztathatja a szkeptikus hangokat és nézőpontokat, amint történt, történik ez a Magyar Tudományos Akadémia vagy éppen a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem esetében. Egy nagyberuházás ígéretével bárkit el lehet varázsolni, heteken belül olyan látványtervek bukkanhatnak elő, amik kész tényként prezentálhatnak egy új, ultramodern campust vagy bármi mást, amivel önigazolhatja magát az abuzáló alapítvány az abúzus fájdalommal teli gyönyörét és szükségességét.

Az a perverz helyzet állhat elő, hogy azok pénzén próbálja meg legitimizálni magát a Vidnyánszky vezette alapítvány és a hatalom, akiket megerőszakol. Nem először – és nem utoljára.”   (Harkai Péter | 2020. augusztus 5. Hírklikk)

33,     „Konok Péter

Azért ez az egész olyan időtlenül szomorú-kádári. Nem politikai értelemben, hanem a mentalitás. Hogy ugye, van egy kókler, egy középszerű rendező ("pedig olyan tehetségesnek indult" - mondják róla; nem tudom, van-e ennél megalázóbb megjegyzés), akit - mivel végtelenül lojális - a hatalom pozícióba hoz. Megágyaz neki. Az illető szépen rátelepszik mindenre, elnyom, támogat, gründol és megsemmisít, ítélkezik és direktívákat oszt kénye-kedve szerint. De ez nem elég: ünnepeltetni is akarja magát. Mert neki az jár ("különleges anyagból van gyúrva", mint Sztálin apparátcsikjai, akik nem átallották "kommunistáknak" nevezni magukat).

Ha már régen nem is jó rendező, azért Vidnyánszky ért annyit tanult szakmájához, hogy tudja: "sikereit" nem munkájának, hanem hűségének, gátlástalanságának és szervilizmusának köszönheti (és köszöni is, minden megnyilvánulásával - ha megrázza magát, úgy spriccel róla a lojális lelkesedés, mint loncsos kutyáról a víz fürdetés után). Tökmindegy, mit csinál, amíg azt csinálja, amit elvárnak tőle.

De neki díjak kellenek. Pozíciók, stallumok. Taps. Elismerés (hiszen, dödörgi magának a hetedik feles, a hetedik kuratóriumi tagság, elnökség, alabárdosság után), ő amolyan művészember, neki lelke van). Tudja, hogy silány, amit csinál. Tudja, hogy azok is tudják, akik tapsolnak, és azt is tudják, hogy ő tudja róluk, hogy tudják. Mindenki tud mindent. Ez volt a kádári társadalmi összekacsintás lényege is. Mindenki tudta, hogy ez az egész szocializmus-blabla már rég hazugság. Azok is tudták, akik a dísztribünről hazudoztak, és tudták, hogy azok is tudják, akik a dísztribün előtt menetelnek (azokról - a túlnyomó többségről - nem is beszélve, akik leszarták az egészet); és mégis, egy egész ország játszott-hazudott magának boldog szocializmust.

Ott áll Vidnyánszky a színpadon, ott ül a rászabott testületekben. Mosolyog. Hazudva köszöni meg a hazug ovációt. Ő így boldog. Aztán iszik (pálinkát, vagy úrhatnámságot - a hatalom támogatja a pálinkázást és az úrhatnámkodást). A harmadik felesnél (a harmadik pozíciónál) még nótázik is (a hatalom szereti a magyarnótát). A hetediknél még talán elakadó nyelvvel színházról, művészetről hadovál. A kilencediknél azután bőgve, nekivörösödve rongy embernek nevezi magát (a hatalom szereti a rongyembereket) - talán akkor eszébe jut, hogy a hatalom egyszer eltűnik, de az ő szégyene megmarad. Csak ez már senkit sem érdekel. Részeg, hatalmi mámorban kóvályog már az egész bagázs, a sok kistafírozott Tiborcz, a sok lézengő ritter, bokáznak az utolsó napok kiskirályai, egymás nyakára hágnak a fehérvári huszárok.

Aztán másnap (mert mindig lesz másnap) - szaggató fejfájás. Émelygés. Macskajaj. Állott-pállott hatalomok hevernek szerteszét.

Ennyit ki lehet bírni, ezt ki kell bírni - gondolja nyikorogva, mikor citromlével, aszpirinnal, pénzzel és szódabikarbónával kúrálja magát. - De azért mekkora sikerem volt tegnap!”

34,     „Ascher Tamás

“Fogy a levegő” – Ascher Tamás a Színművészetin zajló drámáról

2020. augusztus 7., péntek 09:10

“Akár magyarellenességgel vádaskodni, akár fenyegetőzni veszélyes játék, rendkívül felelőtlen és színvonaltalan” – mondja a Magyar Hangnak adott interjújában Ascher Tamás.

Úgy tűnik, morális kényszerhelyzetbe jutott a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanári kara. Ha nem hagyják ott az egyetemet, elhangozhat a vád, hogy asszisztálnak egy számukra elfogadhatatlan átalakításhoz, ha pedig felállnak, akkor cserben hagyják növendékeiket. A kérdésre, hogyan lehet ezt feloldani, Ascher Tamás elmondta:

“Egyenesen szólva: kevés mozgásterünk maradt. (…) A szenátus, amíg a felhatalmazása él, megpróbálhat tárgyalni, és körömszakadtáig védeni az autonómiát. Nincs illúziónk a végkimenetelt illetően, de esetleg nyerhetünk időt. Kétségkívül erős hatású lett volna egyszerre felállni, de a tanári karban egyelőre az utolsó töltényig való harc hívei maradtak többségben.”.

A felvetésre, miszerint eközben elvileg elvárás az egyetem megújulása is, úgy reagált: “A probléma alapvetően szakmai is: miközben őrzi legfontosabb hagyományait, az egyetem 10-15 évenként meg kell újítsa önmagát. Nagyon sok lépést tettünk, erről szép és részletes anyagot készítettek Novák Eszterék, Szakmai hitvallás a címe, eljuttattuk az összes parlamenti képviselőnek. Ebből kiviláglik, hány újítást és reformot, mennyi szemléleti újdonságot tartalmaz az utóbbi két évtized. Mégis, ha ekkora változást szorgalmaz a fenntartó, nagyszerű, termékeny vitákra nyílt volna lehetőség. Megfogalmazódhatott volna egy rendszerszerű, minden követelményt újragondoló tervezet: ám ez egy-másfél éves folyamat kellett volna legyen, ahogy a német színházaknál.”

A kérdésre, lehetetlenség-e az együttműködés: “Nem rajtunk múlt és múlik. Az első pillanattól kezdve látszott, hogy ellenségnek tekintenek minket, a cél pedig a leszámolás. Ráadásul tájékozatlanok, fogalmuk sincs, hogy mit és hogyan tanítunk.”

A kérdésre, miért tekintik ellenségnek a Színműt, úgy vélekedett: “Ma már bőven elég ehhez egyetlen illojális nyilatkozat. Vagy ha valamelyikünk a Katona József Színházban dolgozik. Hiszen ott rendezte meg évekkel ezelőtt Pintér Béla a máig megbocsáthatatlan A bajnok című politikailag kényes előadást. És ki tudja, miféle személyes sérelmek nyernek végleges formát a központilag engedélyezett bántások körülményei közt. Megkezdődött az abszurd, koncepciós vádak gyártása, például arról, hogy a Gothár-Máté-Ascher trió saját uralma alá vonta az egyetemet. Az az érdekes, hogy mennyire ragaszkodnak ehhez a narratívához, milyen szorgosan, láthatólag parancsszóra ismételgetik vádjaikat, amelyekben ugyan csepp igazság sincs, de fölösleges volna sorolni az ellenérveket, hisz amúgy sem tények alapján születnek az állítások” – fejti ki Ascher Tamás.

Arról szólva, miért éppen Ascher Tamásból lett a “főellenség”, elmondta: “Az Ascher Café miatt. Ez volt a címe Csurka István írásának, amely azért született, mert a szakmai bizottság többi tagjával együtt én sem szavaztam meg, hogy rendkívül hányaveti, 17 oldalas pályázata alapján Dörner György megkapja az Új Színházat, hanem az alapos tanulmányt benyújtó korábbi igazgatót, Márta Istvánt támogattam. Nincs miért meglepődni azon, hogy Csurka István a négy szakmai résztvevőből azt pécézte ki, akinek sch szerepel a nevében. “Bérczes Café”, “Kováts Café”. Semmit sem jelentett volna. Bezzeg így mennyi mindent! Az a szituáció a maihoz hasonló, hiszen akkor sem a körül forgott a sajtónyilvánosság, hogy melyik a jobb pályázat. Helyette azt a narratívát sulykolták, hogy a kurátorok magyarellenesek, nem akarnak igazi magyar darabokat.”

Arról is faggatták, meglátása szerint miért bírálja Vidnyánszky Attila az egyetemet: “Ha Vidnyánszkynak más a véleménye arról, hogyan kell oktatni, azzal nincs semmi baj. Kaposváron lehetőséget kapott arra, hogy a saját elképzeléseit megvalósítsa. Sajnos nem derült ki, milyen is az a koncepció, amelyet ő jónak tart, mert nem szánt rá elég időt és energiát. Az elképzelései nem világosak, a Színműt nem ismeri, fogalma sincs, milyen képzések vannak a színházi szakon. Ehhez képest több valótlanságot is állított. (…) A tévében azt nyilatkozta, hogy maguk a diákok ismerték be Vidnyánszky kérdésére: fogalmuk sincs miért is vádolják őt hazugsággal. A találkozón legalább hetvenen jelen voltak, több növendéknél érdeklődtem, de egyikük sem emlékezett, hogy Vidnyánszky Attila feltette volna a kérdést. Tehát nem is válaszolhattak rá. Gyakran hangzik el vádként, hogy nem fogadta be őt a Színmű. Rektorságom idején három kurzust tartott. Személyesen hívtam együtt dolgozni, idő hiányában nem vállalta. Mondják, hogy haragszik a szakmára, csak azt lenne jó tudni, hogy miért. Hogy negligálták volna, hogy nem tartották fontos rendezőnek, az nem igaz. Amikor még szegényen Kárpátaljáról érkeztek a zsámbéki bázisra nyári előadásokat tartani, Schilling Árpádék közösségi gyűjtést rendeztek nekik. Hogy miért érezte ezt kevésnek, s miért tartotta ennyire fontosnak befolyása kiterjesztését, azt ő tudná megmondani. Ez az út rossz felé, a biztos bukás irányába vezet.”   (színház.online)

35,     Egy gondolat a Facebookról:

"Vidnyánszky lett az SZFE kuratóriumi elnöke. Ugyanaz a kultúrában mint Mészáros a gazdaságban. Vidnyánszky a kultúra mészárosa."-Z. Sz.

36,     Nem nyilatkozik az SZFE ügyében Világi Oszkár cégtulajdonos, kuratóriumi tag

Világi Oszkár a legnagyobb szlovák céget, a Slovnaftot vezeti, tulajdonosa a dunaszerdahelyi focicsapatnak, újabban pedig a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának tagja.

A pozsonyi Új Szó ennek kapcsán próbálta megszólaltatni a nagyvállalkozót. Arról érdeklődtek, hogyan választották a tisztségre, garantálja-e az intézmény autonómiáját, vannak-e tapasztalatai egy felsőoktatási intézmény irányításában, illetve, mikor járt utoljára színházban.

Világi Oszkár szóvivőjével üzente meg a lapnak, most nem szeretne ezekre a kérdésekre válaszolni. A szóvivő nem zárta ki, hogy később nyilatkozik a témában.