Tétova töprengés a téboly természetéről, avagy hogyan tudunk a bolhából kullancsot csinálni.
Micsoda?! Méghogy elefántot?! Ugyan már! Lehet tán még azt is, nem vagyok a zoológia tudora, nem is szándékozom ezzel sokat foglalkozni. Inkább csupán a viszonylattal, a miből mit kérdésével kapcsolatban fogalmaznék meg pár egyedi gondolatot, amelyek némelyekből tán ellenérzéseket kelthetnek, de reményem szerint legalább egyeseket gondolkodásra késztethetnek. Hát persze, hogy írásom ürügye most is a koronavírusnak mondott jelenség. Ez a láthatatlan, talán valami, de inkább csak egy mutáns semmi, a napjainkat pofátlanul uraló zsarnoki entitás. Illyés Gyula híres versének részlete jut eszembe:
„
…Néznél,
de csak azt látod,
mit eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz
már,
gyárban, mezőn, a
háznál,
s nem érzed már, mi
élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s
hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki
nemzed,…”
A ténylegesen létező bajból (gondból, nehézségből, betegségből) mintha kezdene mutálódni egy sajátos közösségi téboly. Ez szerintem egy nagyon is bomlasztó társadalmi vírus: undorítón, aljasan és szinte érzékelhetetlenül fertőz, pontosan nem is azonosítható, a – nyilván pontatlan diagnózisom szerint – leginkább az jellemzi, hogy uralmi jellegű. Nem kér, nem késztet vagy javasol, hanem ellenvetést nem tűrőn parancsol. A receptje igencsak ősi: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, …” Vagy: Ha nem úgy bégetsz, mint a többiek, akkor fekete bárány vagy, egy de legalább is gyanús másképpgondolkodó. Már olvastam ezt is: „Aki most nem visel maszkot, az gyilkos.” Aki ezt az elképesztő vádat leírta, sajnos nem mellékelte a saját elmeorvosi diagnózisát, aki meg az illetőnek e torz irományát közzétette, az, mint jó keresztény, bizonyára meggyónta már óvatlan tettét (remélhetőleg virtuálisan). Az efféle lelki szerencsétlenségben vergődő kinyilatkozóknak ajánlom, hogy tessenek permanensen csitulni, a heveny tébolyukat pedig mielőbb önmagukba visszagyömöszölni, nehogy még a normális emberekre is ráfertőződhessen a mérhetetlen primitív butaságuk és felelőtlenségük. Nem személyeket kívánok itt bírálni, hanem egyfajta jelenséget. Ám ha rákényszerülnék, akkor a véleményemet tényekkel, adatokkal, akár konkrét nevekkel is tudnám igazolni. Nekem utóbbi nem célom, nem a hibázókat, az esetleg vétkeseket szándékozom holmi pellengérre állítani, hanem a közélet-közbeszéd egyik napjainkban eléggé terjedő, sajnálatos torzulására kívánom itt is fölhívni a figyelmet. A torzulás, a téboly lényege: egy valós problémát túlontúl fölnagyítva, azt gyakran abszolutizálva követelnek egyesek másoktól olyasmiket, amiknek sem egészségügyi (vagy járványügyi), sem jogi vagy bármiféle társadalmi indokoltsága nincs.
Lehet, önhittség részemről, de talán lesznek, akik megértik, és esetleg még el is fogadják, amit mondok: A koronavírus szerintem most egy kis nyamvadék rohadt valami, ami sok bajt okoz, s amivel közösen meg kell küzdenünk, de az emberi Élet nem erről szól, mivel életünknek igazi lényege a remény, az akarat és törekvés, vágyakozás és öröm, barátság, szeretet és szerelem, s még annyi más gyönyörűség, amiket nem mellőzhetünk még egy ilyen nehéz helyzetben sem. Mert ha az effélék teljesen hiányoznak, akkor marad a puszta vegetáció, az emberhez méltatlan pőre létezés. Az meg minek??!
„Nem születtünk tengni, mint az állat, hanem küzdeni, s haladni előre!” (Főleg a most érettségire készülő fiataloknak ez bónusz kérdés, hogy honnan származik ez a szállóige, az örök érvényű ősi intelem!?).
Haladni és maradni, mondom én, tétován töprengve, ami persze paradoxon, de a látszólagos ellentmondás könnyen föloldható, ha konokul, keményen őrizzük ugyan régi értékeinket és erényeinket, de egyre nyitottabbak leszünk új gondolatok, eszmék iránt is. Ez az elvont irány, ha egyetértéssel fogadjuk is, azonban csak „írott malaszt” lehet, ha nem jelenik meg a hétköznapjainkban. Ezt mindenkinek önmagának kell megoldania (már persze, ha akarja, ha képes rá), én egy kis ötletet javaslok csupán, a cetlizést. Ennek lényege, hogy naponta írjuk föl egy papírlapra, cetlire, lehetőleg kézírással, hogy az adott napon mi jó történt velünk, ill. miféle jóságot tapasztaltunk. Nem egy finom ebédre gondolok, még csak nem is szerelmesek összesimulására, hanem valami nem várt, különös jóságra – legyen az akár csak egy picinyke apróság. Egy személyes élményem, példaként: Vacak az idő, hideg van, hosszú sor a bank előtt, ami alig rövidül. Előttem egy volt tanítványom, akivel elbeszélgettünk, majd mikor már – mintegy órányi várakozás után – a bejutáshoz közel jutottunk, tanítványom kedvesen előre engedett a sorban. Apróság, szinte semmiség, de egy önzetlen gesztus. Ez egy cetlit föltétlen megér! Mindnyájunknak bőven adódik, adódhat hasonló lehetőségünk „jóságcetlik” gyűjtésére, ha figyelünk az effélékre. Ha meg okostelefonba pötyögjük?!- úgy sem rossz (de jobb a cetli). Lényeg, hogy találjuk meg a hétköznapok gyönyörűséges apró örömeit, akár a csodáit is, s csak a föltétlenül szükséges mértékben foglalkozzunk a koronavírussal. Mert az életünket nem szabad, hogy egy járvány, a ragály határozza meg! Ezt a kis mocsok vacakságot ugyan komolyan kell vennünk, ám a hiszti, a téboly senkinek nem segít, viszont mindnyájunknak igen sokat árthat. Azt keressük, ami hozzásegít, hogy a nehéz időkben is igazán emberek legyünk, azok maradjunk!
Ruppáner János
