Nehéz megszólalni már arról a hangulatról, aggodalomról, jövő-menő hírözönről, ami át- meg átszövi mindennapjainkat, és közös az eredője: a koronavírus.
Nehéz, vagy inkább hálátlan dolog szóvá tenni olyan jelenségeket, amelyekkel nem értünk egyet, mert azonnal hatalmas indulati vihart kavarunk vele.
Valószínűleg ez az első, és legnagyobb probléma. Vagyis az, hogy az ország kettészakadtsága megmaradt, talán fokozódott, és minden bizonnyal fog is, amikor az elhúzódó válsághelyzet miatt ellehetetlenült, és megélhetésükben veszélyeztetett családok indulatai felkorbácsolódnak. Reméljük, nem fajul idáig a helyzet, de…
Az internet nyilvánossága miatt nemcsak a hivatalos közlemények kerülnek nyilvánosságra, hanem az emberek által tapasztalt dolgok is, és bizony a kettő gyakran ütközik. Szállnak a színes, keretes közlemények a százezerszámra, sőt milliószámra érkező védőeszközökről, és szólnak a fokozottan veszélyes körülmények között dolgozók (kórházak, mentőszolgálat, szociális intézmények) részéről ezen eszközök vészes hiányáról. Mindeközben segítünk más országoknak védőeszközökkel, legújabban állítólag orvosokkal. Reméljük, a döntéshozók megtalálják a helyes arányokat, de…
Már a legtöbb embernek – méltatlanul -, de a könyökén jön ki szegény Győrfi Pál, aki mindenhonnan szembejön, és intő szózatjával 24 órában figyelmeztet, hogy vigyázzunk az idősekre. Azután egyre-másra jelennek meg hírek egy – lássuk be, hosszú idő óta szőnyeg alá söpört – jelenség miatt. Jelesül, hogy a kórházak krónikus osztályain olyan idős és beteg embereket ápolnak, akiknek talán nem kórházban volna helyük, de a családok sem tudják ellátni őket, így szemet hunytak ez fölött ahelyett, hogy megoldást találtak volna rá. Most ezeket az időseket „kipostázzák” a kétségbeesett családoknak, akiknek sem idejük, sem lehetőségük, sem hozzáértésük nincs az ellátásukhoz. Talán nem fognak emiatt az amúgy agyonféltett korosztály tagjaiból sokan meghalni, de…
Kis városunkban is összecsapnak az indulatok a megtett, vagy meg nem tett önkormányzati intézkedések miatt. Vádaskodás, érvek helyett a bírálók pocskondiázása, a párbeszéd teljes hiánya a politika megosztott mezsgyéjén egymással szemben állók között. Járjunk piacra, vagy ne, találkozzunk egymással, vagy ne, hordjunk-e maszkot, vagy sem. Ha igen, miért nem… Megköszönjük-e, hogy kaptunk, vagy megjegyezhetjük szerényen, a megkövezés veszélye nélkül, hogy a legtöbben megvették, ha szükségét érezték, hogy nagyon sok civil segített már maszkokkal családokon, munkahelyeken, vagy egyszerűen annyit: háztartásonként egyet eljuttatni, persze borítékban és levéllel, a korlátozó intézkedések után több mint egy hónappal, nem oldja meg a védekezés kérdését. Hiszen nem is tudjuk, hogyan is áll a város fertőzöttség tekintetében. Talán még nincs baj, de…
Hát igen, a tesztek. Látva a világ minden részéből befutó adatokat, nehéz elhinni, hogy minálunk ekkora csoda történt, és naponta 1-2 tucattal emelkedik a kiszűrt fertőzöttek száma. Néha elhangzik egy-egy tájékoztatón: a valódi fertőzöttek száma valószínűleg ennek a többszöröse. Erősen korlátozva van, kiket tesztelnek. Erősen tiltva van, hogy bárki tesztet próbáljon szerezni, és eljuttatni azokhoz, akik ilyen-olyan okból aggódnak, és biztosat szeretnének tudni. Talán nem azért van így, mert semmiképpen nem szeretnék, hogy kiderüljön a valódi esetszám, de…
Kérdések, bizonytalanság. És, lássuk be, bizalmatlanság. Amikor évekig arra ment ki a játék, hogy minden kétes helyzetben találni kell egy ellenséget, és arra rákenni mindent, amikor egy gyűlölettől fröcsögő, valótlan vádaktól hemzsegő kampány után mindenki gyanakvóvá vált, nehéz összefogásra bírni a nemzetet a közös bajban. Talán változtatni kéne a közbeszéden, talán elásni a csatabárdot, vagy legalábbis felfüggeszteni az ellenségeskedést addig, amíg megvívjuk a csatát a közellenséggel. Talán még nem késő, de…
Igen, ilyen vészhelyzetben derül ki, hogy nincs nagyobb veszteség egy ország számára a bizalom elvesztésénél. Nem bízunk egymásban és főleg a vezetőinkben. Pár éve egy nagy nemzetközi felmérés a boldogságról szólt. A végső következtetés az volt, hogy boldogság legfontosabb összetevői: a képességeidnek megfelelő munka , a harmonikus családi élet, ha megengedheted, hogy önkéntes munkát vállalj és végül, ha bízol a közösségben, ahol élsz, ha hiszel az ország vezetőiben.