1905. április 11. Ezen a napon született József Attila, aki a magyar líra halhatatlan alakja, akinek versei máig is időszerűek, szíven ütnek, elragadtatnak, és annyi évtized távolából is nekünk, a mának szólnak. (Ezen a napon még valaki született irodalmunk nagyjai közül: 1900-ban Márai Sándor is április 11-én látta meg a napvilágot.)
1964. óta ünnepeljük április 11-én a Magyar Költészet Napját. 55 éven át ezen a napon országszerte előadások, költő és olvasó találkozók, versmaratonok, verseskötetek megjelenése jelezte, mennyire fontos számunkra a csodálatos anyanyelvünket költeményekkel még magasabbra, magasztosabbra emelő magyar líra.
Ebben az 56. évben elmaradnak a nyilvános rendezvények. Gondolataink a hetek alatt megrendült világunk ismeretlen, nyomasztó jelenségei körül gomolyognak. A költészet napja egybe esik másik nagy ünnepünkkel, a Húsvéttal, ami idén szintén más köntösbe öltözik. Minden más lett, a jelen félelmetes, a jövőt köd rejti.
Vigaszra, megnyugtatásra vágyik a lelkünk. Mikor nyúljunk a könyvespolcon a verseskötetekhez, ha nem most? Rá fogunk jönni az ismert, vagy újra felfedezett világ - a versek - örök üzenetein át arra, hogy költőink az emberi lét nagy kérdéseire próbálnak választ adni. Megértjük, hogy a világ változik, de az emberi lélekben ugyanazok az érzelmek keresnek kifejezést, szavakat, utat egymáshoz, és utat a megváltáshoz. Engedjük, hogy a magyar költészet alkotói megfogják a kezünket ezen az úton. És köszönjük meg ezen a napon, hogy voltak, vannak nekünk.
József Attila: Levegőt!
Ki tiltja
meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve,
körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt
gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S ím váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon
tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az
országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem
igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek
képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem
már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én
vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.