Elég hosszú időt eltöltöttem az oktatás háza táján iskolában, művelődési házban, végül a polgármesteri hivatal művelődési osztályán (amíg még volt ilyen, majd, mint szükségtelent, megszüntették…), és ez idő alatt volt módom egy rendszerváltást és néhány kormányváltást megérni.
Az oktatás mindig a társadalom egyik legfontosabb kérdése lévén folyton a középpontban volt, és minden, helyzetbe kerülő rezsimnek lett elképzelése arról, hogyan kellene jobban csinálni. A kívülállókról nem is beszélve, így azután gyakran lobbantak fel az indulatok, ha az iskolák, a tanítás, a pedagógusok kerültek szóba. Az is elhangzott, némileg humoros felhanggal, hogy hazánk a tízmillió oktatási szakértő országa, mert mindenki tudja, mit kellene tenni, hogy jobban működjön ez a terület.
DE! Arra a korábbi években nem volt példa, hogy az ország jövőjének egyik alapkövét: az oktatást meghatározó nemzeti alaptantervet suttyomban, az éj leple alatt hozzák nyilvánosságra!
Abban a földhözragadt múltban – meg jelenleg is néhány, nem éppen földhözragadt, tőlünk nyugatabbra eső államban – az oktatás tartalmát és módszertanát megváltoztató jogszabályok, tantervek, követelmények úgy születtek (születnek), hogy felkérnek szakembereket a tervek kidolgozására, majd azokat valós szakmai, társadalmi vitára bocsátják, az ezek után összeállított tantervet, módszertant néhány iskolában próbaszerűen, majd a gyakorlatban szerzett tapasztalatokkal kiegészítve felmenő rendszerben bevezetik.
Az oktatás minden területe – óvoda, általános-és középiskola, felsőoktatás – több éves folyamat, állomásainak egymásra épülőnek, kiszámíthatónak kell lennie. A tartalomnak meg kell felelnie a társadalom, a tudomány, a szakmák követelményeinek, az oktatásban résztvevők életkori sajátosságainak, a társadalom és a családok iskolákkal szembeni elvárásainak. Biztosítania kell minden gyermek számára az esélyegyenlőséget, az egyes iskolatípusok közötti átjárhatóságot. Folyamatosan gondos kutatásokra van szükség – és ezzel foglalkozó háttérintézményekre -, amelyek a jelen mellett a társadalmi és gazdasági folyamatok elemzésével irányt mutatnak az iskolatípusok számára egy belátható jövőn belül.
Abban az emlegetett múltban a tanár nem egy marionett bábu volt, hanem hivatásának képzett, megbízható képviselője, akitől elvárható volt – mi több: módjában állt – hogy tudjon a többféle, elfogadott oktatási program közül választani, ahhoz a tankönyvpiac ismeretében tankönyvet, munkafüzetet rendelni, és az iskolatípus pontosan megfogalmazott kimeneti követelményeinek figyelembe vételével munkáját megtervezni.
Abban az emlegetett múltban tudták, hogy egy oktatási intézményben akkor lesz rend, ha annak a vezetője munkáltatója, szakmai és gazdasági irányítója az ott dolgozóknak, az ott folyó munkának.
Minden egyes magyar családnak, és a teljes társadalomnak az az érdeke, hogy korszerű elméleti és gyakorlati tudással rendelkező, fejlődni képes, nyelvtudással és számítástechnikai ismeretekkel bíró fiatalok kerüljenek ki az iskolapadokból, mert rajtuk nyugszik az ország jövője.
Nem lehet lemondani egyetlen gyermekről sem, mindenkinek meg kell találnia azt az iskolát, ahol képességeit kibontakoztathatja, ahol megtanulhatja mindazt, amire felnőttként a munkába álláshoz szüksége van. Ehhez munkahelyekre, jövőképre, bizalomra – az érzésre, hogy számítanak rá – is szükség van, de ez már egy újabb történet.
Bízzunk a pedagógusainkban, akik a szakmát, a gyermekeket, a jövőt féltve felemelték szavukat az ellen, hogy rájuk erőltessenek egy titokban, sebtében összerakott, kapkodva újra- és újra toldozgatott nemzeti tantervet. Higgyék el, ha ők is feladják a minőségi oktatásért folytatott küzdelmet, akkor lesz igazán reménytelen a jövő!
