(József Attila – utánérzés)
Sunnyogón sutban senyvedek siváran, ám már rendre rút röttyenet – mint undor böffenet – tör torozva kis lakomra, lelkemre, s védekezni nincs erőm, míg nem vagyok szabad.
Ez a hazám.
Jöjj el szabadság, te adj nékem reményt, jó szóval biztasd, álmodni is engedd alázott, gyarló fiadat!
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett, úgy nyom alá most silány szavak salakszennye. Avarban töpped a fény.
Jöjj el igazság, te adj nékem hitet, hogy e sunyi-sanda kongó handabanda csitul tán mielébb, hogy tiszta szívvel, igazul rendezhetnénk közös dolgainkat. Ez lenne munkánk, s bizony ez nem is kevés!
Ám minden pisla reményem és hitem eltűnik hirtelen, mint erdőben a vadnyom, a valóság vascsizmával zúzza szét pofámat.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Ez a hazám. Most, még.
Ruppáner János írása
