Június első hétvégéje 1951 óta ünnep: pedagógus nap. Nem valami fontos, kitüntetett, hangos ünnep. Nem is kell, hogy az legyen. Csak egy lehetőség, hogy a gyermek és a szülei megköszönje az óvónéninek, tanárainak, hogy sokat dolgozik értük.
Ezen a napon kis műsorral köszöntik a gyerekek , a diákok, oktatóikat, nevelőiket.
Mindenkinek eszébe jut ilyenkor az óvoda, az iskola, a ballagás, a diploma. A lecke és dolgozatírás, a dicséret és a feddés.
„Keress olyan mestert, akinek szelleme világos, tudása nagy és szíve jó!”
Ezt a gondolatot egy arab filozófus hagyta ránk. Ez a gondolat röviden összefoglalja mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a tanárt tanárrá, a pedagógust pedagógussá teszik.
Nincs még egy munka, ahol ennyi a kudarc, hiábavaló erőfeszítés, de ilyen sok siker, ennyi ajándék, kellemetlen és kellemes meglepetés éri az embert. Nincs hogy milyen nehéz mesterség, milyen még egy munka, ahol ilyen nagy hatása szónak, esetleg egy-egy rosszul vagy rosszkor mondott szónak. Nincs munka, amikor amely ennyi azonnali sikerrel kecsegtet és nincs egyetlen munka sem, amelynek a valódi hasznát csak évek, esetleg csak évtizedek múlva láthatjuk. Hasonlíthatom a pedagógusi munkát a csendes esőhöz, amely jó sokáig tart, áztatja a földbe megbújó magokat. Azok magukba szívják a nedvességet, és később ezért aztán akár szárazság esetén is képesek termőre fordulni. /Gyöngyszemek/
„– Mi lesz? Tanár? Az akart lenni.
– Az.
Novák fejét rázta.
– Ne legyen tanár. Nem önnek való az. Legyen más.
Akármi. Ha kedve és hajlama megmarad, foglalkozzék
a tudománnyal, szenvedélyből. Mi tanárok, csak félig-meddig foglalkozhatunk vele, mert népszerűsítjük, közöljük, átadjuk másoknak. Bizony. A mi igazi föladatunk az apostolkodás, a nevelés, az emberteremtés, mint a jó Istené – és itt mosolygott -, a nevelés ami meglehetősen nehéz dolog.
-A mi pályánk küzdelmes és szürke. A tudósoké gyönyörű és fényes. Emlékszik, beszéltem önöknek a tudomány vértanúiról. Galilei. Azt mondják, elvesztette szeme világát, mert messzelátón akarta megnézni a napot, s a lencse kiégette szemhártyáját. Mennyi ilyen híres mártír van. A nevelőkről nem beszélnek, pedig nyilván azok is meglakolnak vakmerő mesterségükért. Azoknak a tragédiája csöndesebb, kevésbé érdekes. Azok csak maguknak szenvednek. Tudja, hogy kik voltak az első pedagógusok?
Glück Laci feléje hajolt.
– Rabszolgák voltak – felelt Novák.- Úgy ám. Görög rabszolgák, kiket az uraik megkorbácsoltak. Ők kísérték el a gazdagok gyermekeit a gimnáziumba. Mi is rabszolgák vagyunk. A szeretet rabszolgái. Azzal a különbséggel, hogy mi, modern pedagógusok nemcsak a gazdagok gyermekeit kísérjük el a gimnáziumba és azután tovább, ameddig lehet, hanem mindenkiét. Mi a jutalmunk? Nem sokkal több, mint azoké.”
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány- részlet
A Jóisten tartson meg benneteket!
