Ahhoz, hogy a jelenlegi eseményeket megértsük, fontos tisztázni az identitáspolitika és a kultúra fogalmát. Ugyanis ezek köré épül a magyar kormány évtizedes országlása, amely átszövi mindennapjainkat, polarizálja társadalmunkat. Az identitáspolitika leegyszerűsítve egy olyan összekovácsoló eszköz, amely bizonyos társadalmi rétegek történelmi sérelmeiből vezeti le létezésének az okát. Ez a jelenlegi kormány kommunikációjának szempontjából, a 2010 előtti kormányzást, a szemkilövetést és a kommunizmust jelenti. A kultúrát érdemes elválasztani előbbi fogalomtól, ugyanis ez alapvetően az évszázados tradíciókra, beidegződésekre épül. Ez a magyar kormány esetében a keresztény kultúrkörön alapszik. Fontos leszögezni, hogy a kultúra szerves részét képezi a sport is. De hogyan kapcsolódik a két fogalom egymáshoz?
Hitler is rendezett olimpiát
Az 1936-os nyári olimpiát Berlinben rendezték meg. Ekkor már túl voltunk Hitler választási győzelmén, és a Reichstag felgyújtásán is. A Harmadik Birodalom, és úgy általában minden diktatórikus berendezkedés, kulcspozícióba helyezi a sportot. Ez nem csak presztízs kérdése, bár tény, hogy az országok közötti versenynek jó fokmérője lehet az éremtáblázatra való hivatkozás. Azonban a sportsikerek, sokkal inkább az anyaország felé bírnak tanúsítvány értékkel, hogy a nép gyermekei a világelitbe tartoznak, legyőzhetetlenek. Minden győztest azonnal körül leng egy ethosz, amellyel mindenki tud azonosulni. Természetesen nem csak morálisan van mérhető hatása a társadalomra egy-egy eredményesebb szereplésnek. Az államhatalmat is megerősíti annak pozíciójában, mivel a külső országimázs javul, a belső morál növekszik.
Ezen okokból kifolyólag, minél autoriterebb egy rendszer, annál fontosabb számára a sport. Magyarország 20. századának, egyik legsötétebb fejezete, 1945 és ‘56 közé tehető. A Rákosi-korszak soha nem látott diktatúrát hozott hazánkba, amely időszakban rendkívüli sportsikereket könyvelhettünk el. Elég csak megemlíteni az 1952-es helsinki olimpiát, ahol a magyar sportolók 42 érmet szereztek, amely mai napig a legsikeresebb szereplésünknek bizonyul. Szintén ezen időszakra datálható az Aranycsapat sikereinek korszaka, így az 53’-as évszázad mérkőzése, illetve az ‘54-es VB ezüst is.
Hidegháború és napjaink
A gulyáskommunizmus beköszöntével nem csak a diktatúra, de a sportsikereink is enyhültek. A hidegháború időszakában, a két nagy blokk közötti versengés egyik újabb területe a sport volt. Így kerültek keleti tömbben előtérbe olyan sportágak, amelyek alapvetően a fanatizmuson, nem pedig a tehetségen alapultak. Elég megemlíteni az úszást és a kajak-kenut, amelyek jellemzően a “hajcsár-sportok” közé tartoznak, és az idővel való versenyzést, a gyorsaságot helyezik a középpontba. Jellemzően az említett területeken arattunk maradandó sportsikereket, amelyek hamar gyökeret eresztettek a társadalmunkban.
Nincs abban semmi meglepő, hogy olimpiai teljesítményünk gerincét, mai napig ezen sportágak alkotják. Ami viszont már meghökkentő, hogy a 21. századi államhatalmunk is, ugyanígy a sportból meríti identitását. Így lehet, hogy a magyar futball-válogatottnak szurkolni csak kormánypárti kiváltság lehet, mivel az ellenzék rendszerint kritikával él a hazai labdarúgás feltőkésítésével. Hasonlóképp működik ez most az olimpiával is, ahol a 2024-es játékok kezdeményezését megfúró ellenzéknek, tilos szurkolni a magyar küldöttség számára.
Amikor Orbán Viktor és a fél kormánypárti frakció a komment szekcióban vigasztalja Hosszú Katinkát, az szintén az identitáspolitikához tartozik. Jelenleg a sportolóink sikereinek a becstelen kiaknázása zajlik, mondván ez annak a Magyarországnak az érdeme, amelyet az elmúlt évtizedben építettek fel. A kormány készen áll kiközösíteni az ellenzékét immár nem csak a hatalomgyakorlásból, hanem a közös örömökből és bánatokból is. Mindez pedig azért fontos, mert erre épül az identitáspolitikájuk, ezen alapszik országlásuk. A sportból kovácsolnak politikai tőkét, amely amúgy képes lenne az egyesítésre, jóban és rosszban egyaránt.
