Te pirinyónyi nyamvadék semmi (vagy valami), ki az avatott tudósok szerint még az sem biztos, hogy élőlény vagy, inkább csak egy kis mutáns variáns, te sohasem érted meg, hogy nagybetűvel szólítottalak.
Nem tudod, nem is tudhatod, hogy ez az emberi világban ez csupán egy gesztus, s korántsem mindig a tisztelet jele. Gesztus, tisztelet? – ezek emberi fogalmak, a magadfajta vegetációs tünetekkel kapcsolatban értelmezhetetlen. Te most az Emberre támadtál, okozva nekünk nagy riadalmakat, fájdalmakat, félelmeket és tétovázásokat. Te most ki akarnál pusztítani bennünket, embereket?! Már sok áldozatod van, őszinte kegyelettel őrizzük emléküket, s mégis: Nincs esélyed az Ember ellen, hiszen nem tudod (nem érted, nem értheted), hogy miért lehet nagybetűvel szólítani még egy magadfajta kis rohadékot is. Nem tudhatod – te kis piszok genetikai torzulat – hogy az emberi faj képes küzdeni ellened is. Küzdünk együtt, s nemcsak az ész, a ráció eszközeivel, a kiváló tudósaink, orvosaink, egészségügyi szakembereink és mások erőfeszítéseivel, hanem azzal is, amivel csak mi, emberek tudunk küzdeni még veled is, aki a mostani riadalmunkat okozod: a szellem, a gondolatok és az érzelmek erejével. Egy mutáns kis semmi (vagy valami) nem tudhatja, mit jelent az összefogás, a gondoskodás, a figyelem, az együttérzés, s a hasonló fogalmak, ám nekünk, embereknek ezek a legfontosabb „fegyvereink”.
Az Ember – a gyarlóságaival együtt is – csodálatos lény, mert képes érezni és együttműködni. Most vagy hússzor mosunk naponta kezet, s mégsem „mossuk kezeinket”, még szeretteinkhez sem állunk túl közel, s mégsem törekszünk föltétlenül megtartani a „három lépéses távolságot”. Merthogy mi emberek, tudjuk, hogy az iménti, idézőjeles kifejezések szó szerinti, konkrét értelmezése itt és most helyes és követendő ugyan, a kultúránkban meglévő másodlagos jelentésük viszont aligha kívánatos.
S már nem a címzetthez – a koronavírushoz – hanem embertársaimhoz szólva: Mit tehetünk mi, köznapi halandók, ebben a küzdelemben?! Nem tudok több okosságot magam sem írni, mint amit a nálam hivatottabbak tanácsolnak: nagyon sokszor mossunk kezet, kerüljük a közvetlen személyes kapcsolatokat. Ezeket naponta számtalanszor halljuk (helyesen).
Ha azonban csupán ezt kívántam volna mondani, alighanem fölös szószaporítás lenne, ám én ezt megtoldanám egy fölvetéssel, javaslattal:
Beszélgessünk! Persze virtuálisan – telefonon, emailben, Facebook-on, stb. Beszélgessünk, cseverésszünk, csacsogjunk, különféle eszméket, gondolatokat cseréljünk, minél többet és minél többször, s ne csak a közvetlen szeretteinkkel, hozzátartozóinkkal, hanem más ismerőseinkkel, bárkivel is.
Hogy mi a téma, az szinte mellékes most, csak a koronavírusról szóljunk keveset. Beszélgessünk, mert a beszéd gondolat és érzés, ez az igazi emberi szellem, ami sajnos lehet néha önpusztító is, de itt és most lehet egy nagyon fontos eszközünk, fegyverünk még a koronavírussal szemben is.
Beszéd, gesztus, figyelem, együttműködés, gondoskodás – az ésszel, a rációval együtt – olyan erőnk, amikkel mindig győzni tudunk bármiféle nehézségeken, ezekkel mindig győzedelmes lesz az az emberiség, az Ember.
Csak rajtunk múlik!
