Olyan napokat élünk, amikor az ember számba veszi mindazokat, akiket szeret, akikért aggódik, és azokat is, akikkel talán nincs mindennapos kapcsolatban, ám azért fontosak a számára.
Megkeressük egymást, ha csak egy „vigyázz magadra, ölellek” üzenettel is jelezve, hogy átérezzük a mindennapok mélyén rejtőző komoly veszélyt.
Az egyik ilyen telefonhívás a számomra kedves hölgyhöz abban a hiszemben indult, hogy lakótelepi lakásukból talán kitelepültek a Szelidi-tavi, eléggé eldugott utcában lévő nyaralójukba a bezártság elől.
– Szia, hol vagytok, nem zavarlak?
– Nem éppen kijöttem az erkélyre friss levegőt szívni.
– Azt hittem, Szeliden vagytok.
– Voltunk, csak voltunk. Hazajöttünk, mert lezúdultak a pesti nyaralótulajdonosok családostól, és a nyári barátságot ott akarták folytatni, ahol abbahagytuk: közös séták, kávézások, beszélgetések. Annyira kínos lett volna elutasítani őket, ha már maguktól nem jöttek rá, hogy ez nem az a helyzet, ami nyáron volt, inkább hazacuccoltunk.
Hm. Kezdtem összerakni az utóbbi napok képeit, amikor felkerestük férjem tavaszi felújítás után a Szelidi-tavon vízre bocsátott csónakját, és egyre több, babakocsival, kisgyerekkel, kutyával sétáló családot láttunk, hogy talán mégsem csupán a kalocsaiak keresik a levegőzés lehetőségeit, hanem megismétlődik a balatoni történet az oda rajzó nagyvárosiakkal, a boltokat megrohamozó, márciusban amúgy sem, most meg aztán főképpen nem várt sok-sok emberrel.
Azután felmerült a gyanú bennem: még az is lehet, hogy a kalocsai bevásárlóközpontok teli parkolóit nem is biztos, hogy a rakoncátlan helybéliek töltik meg.
Kedves Olvasók, mit gondoltok erről? Írjátok meg, tapasztaltok-e váratlan fellendülést a „gyüttmöntek” kapcsán?
Félreértés ne essék, ebben semmi uszítási szándék nincs. Csak annyi, hogy amennyiben így van, amit a cikkben leírtam, még fokozottabb óvatosságra van szükség, mert nem támaszkodhatunk a „mindenki ismer mindenkit” sajnos amúgy is ingatag biztonságérzetére.
A gyönyörű napsütésben én is ki szaladtam Szelidre és csodálkozva néztem az utcában álló két pesti autóra. Közelebb értemre kijöttek a kapujukba metszőollóval a kezükben, és kérdezték_ Hát te?. Mondom túl vagyok a metszésen és a virágzás miatt permetezni fogok. Beszórnám az övékét is?- mert holnap rohannak haza. Nem jöttek közelebb. Permetezés után egy kávé várt az autóm tetején. Jól esett, a csészét visszatettem a kerítés szélére és egy dudaszóval elköszöntem tőlük. Nem bandázni, beszélgetni, hanem dolgozni jöttek.