Gábor Erika mély gondolatai Karácsony másnapjára.
Mögöttem akkor kelt fel a nap, amikor a hegygerincre értem. A völgyben egymás után aludtak ki a fények, ég felé törő házak ablakain szikráztak fel az első napsugarak. Játékszernek tűnő, aprócska autók kezdték ellepni a szürke útfolyamokat, s mintha mérgesen kergetnék egymást, füstpamacsokat tüszköltek maguk mögé. Mogorva kéményóriások fekete felhőket böfögtek a pirosló reggeli égre. Körülöttem vastag hótakaró alatt álmodott az élet. A fenyőfák vigyázva emelték karjaikat, nehogy porrá omolva a földre zuhanjon fehér kabátjuk.
Lesöpörtem a havat egy fekvő fatörzsről, és rátelepedtem. Cinke röppent elém, cseppnyi súlya alatt meg sem gyűrődött a gyémántszikrákkal ékes hótakaró. Ijedt-félénken nézett felém, talán élelmet remélt.
Léptek roppantak a hóban. Megriadtam. Hátra nézve nem láttam tisztán a naptól hunyorgó férfi arcát, csak azt, hogy karcsú, magas alak, és lassan közeledik felém. Rettegés szorította össze a torkom: egyedül vagyok. Már nem tudtam örülni a hegytetőn meglelt magánynak, mert nem tudtam, milyen szándék hozta ide embertársamat.
A férfi először rám sem nézett. Leguggolt a cinke elé, és kitárta tenyerét. A madárka félrehajtott fejjel szemügyre vette őt, majd a kezére szállva csipegetni kezdett, egyre bátrabban. Békesség költözött a szívembe. Ez az ember nem fog bántani engem, hiszen még a félénk kismadár is megbízik benne.
Ő felállt, és felém fordult. Tenyerén még mindig nyugodtan ült a cinke. Odajött, mellém ült a fatörzsre.
- Adj neki vizet – mondta a szemembe nézve. Tekintete végtelen kék volt, mint az ég, szava halk és megnyugtató.
- Honnan adhatnék vizet? – néztem rá értetlenül.
- Olvassz havat a kezedben, hiszen kevéssel is beéri – mosoly költözött a hangjába.
Lehúztam a kesztyűm, havat vettem a tenyerembe. Mikor elolvadt, a kismadár felé nyújtottam a tenyerem, de bizonytalanul remegett a kezem. Ő megfogta, érintése puha volt, könnyű, biztonságot sugárzó. A cinke kortyolt párat és elröppent. Ő elengedte a kezem, és a völgy felé fordult. Szemébe bánat költözött.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Ma van a születésnapom. Minden évben eljövök ide ezen a napon.
- Te így ünnepelsz? Hiszen Karácsony van, odalent az emberek készülődnek az estére, amikor csillagszórók lobbannak a feldíszített fenyőkön, és ők megajándékozzák egymást. Miért nem mégy közéjük te is?
Mintegy válaszul messze-messze láng csapott az égre, és robbanások zaja hullámzott a levegőben. Ő lehajtotta a fejét, szemét behunyta – elrejtőzött. Nagyon-nagyon szomorú lett.
- Hidd el, a legtöbb ember jó, csak nem tudja ezt magáról – vigasztalni szerettem volna mérhetetlen bánatában – Keresik az utat, de gyakran eltévednek közben. Hinni szeretnének, de nem tanulták meg, hogyan kell.
- Ne áltasd magad – felelte ő – Az út mindenki előtt ott áll, és elindulhatnának rajta. De csak toporognak, civakodnak, elvakult indulattal lökdösődnek, mégsem jutnak előre.
A völgyben dübörgött az élet. Fák haltak meg hangos roppanással, menekülő állatokat tiport maga alá a gépen járó ember. Testét oltalmazó fagyökerek után sóhajtott az elporladó föld, mocsoktól sötétült el a vizek tekintete, komisz felhők szennyes keze csapta arcul az életet adó Napot.
- Én nem így képzelem az ünnepet – intett a völgy felé az idegen – A zaj, és a hamis fények mögül hiányzik a béke és a szeretet. Az emberek önmagukat ünneplik, és nem azt, akinek a nevét ilyenkor hangoztatják, tartalom nélkül, üresen.
Szavakat kerestem, hogy meggyőzzem őt: a völgyben egyre többen ébrednek rá, hogy az élet rossz irányba sodródott mára. Az innen nem is látható emberek közül egyre többen kapaszkodnak össze, hogy megállítsák vakon rohanó társaikat, akik mohó vággyal tiszavirág életű gyönyöröket kergetnek. De meg sem szólalhattam, mert a völgyben tarka fényreklámok röppentek az égre, amelyek villogva hirdették a pénz-isten talmi dicsőségét.
- Úgy szeretnék neked adni valamit születésnapodra – hadartam, hogy eltereljem a figyelmét a völgyről.
Vállamra tette a kezét: köszönöm, hogy jót akartál, mondta. Azt hittem, minden évben szeretném azt hinni, hogy ma, talán ma lemehetek a völgybe. De tévedtem. Ez a nap sem az én Karácsonyom.
Elfordult tőlem, és elindult, vissza a hegyre. Indulat fogta marokra a szívem. Mintha megérezte volna, egy percre visszafordult.
- Ne gyűlölj ezért senkit – rázta meg, szép, szelíd fejét – a gyűlölet nem vezet sehová. Remélj, mert én is remélek. Jövőre újra eljövök.
Alakja beleolvadt a napsugárba, egy pillanatra még láttam őt, ahogyan búcsút int a kezével. A völgyben felzúgtak a harangok, de hiába. Hangjuk elenyészett félúton, a hegytető felé.