Furcsa, csendes ünnep

Annyi, de annyi minden történik velünk és körülöttünk, hogy csak kapkodjuk a fejünket – aggódunk, szorongunk, híreket lesünk és cserélünk, és egyre többször fogalmazza meg idős és fiatal: ilyen még soha nem történt velünk. Egyszeriben felértékelődnek a sokat bírált hétköznapok, biztonságosnak tűnnek az elmúlt hónapok-évek, mert a jövőt most senki nem látja tisztán.

És mindeközben március 15-én ránk virrad legnagyobb, szeretett nemzeti ünnepünk, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 172. évfordulója. Egy furcsa, csendes ünnep.

Sok településen nem indulnak el a huszárok, nem fújnak diadalmas indulókat a fúvószenekarok, nem vonulnak virággal, koszorúkkal az emberek a szobrok, emlékművek felé, hogy kifejezzék tiszteletüket a hősök előtt.

De vajon ezen múlik az ünnep, vagy éppen most fogjuk fel valódi lényegét, az unalomig ismert vers-beszéd-koszorúk letétele forgatókönyv helyett? Csak rajtunk múlik.

Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn – mondta Széchenyi István.

1848. március 15-ének eseményei olyan mélyen beépültek emlékezetünkbe, hogy akár álmunkból felébresztve is el tudnánk sorolni. Hiszen tanultuk az iskolában, és minden évben felidézték ezeket a hivatalos ünnepségeken. De most, ma senki sem mondja meg, mire kell emlékeznünk. Most alkalmunk van a dolgok mögé nézni, és a ma tükrén át nézni történelmünknek ezt fényes fejezetét. A nevesített hősök mögött gondolhatunk mindazokra, akik nem féltek vásárra vinni a bőrüket, akik a hazáért, szabadságért, a nincstelen jobbágyokért, a nemzet jogaiért nemcsak szóban álltak ki, hanem szó szerint az életüket kockáztatva, és sokan, nagyon sokan azt elveszítve. Csatában, vagy a szabadságharc elvesztését követő megtorlás során, amikor a vezetők mellett az egymásnak ugrasztott népek haragja számos helyen torkollott esztelen öldöklésbe.

Vajon tudunk-e a hazánkért, egymásért áldozatot hozni még? Vajon tudjuk-e úgy tisztelni 1848 hőseit, hogy valóban szabad emberhez, felelős, gondolkodó emberhez méltón élünk ebben a kis országban, amely a miénk, és amelynek létét nem kis részben nekik köszönhetjük? Felismerve a ránk zúdult, tényleg embert próbáló napokban a lehetőséget, hogy megmutassuk: tényleg összetartozunk, múltunk, jelenünk és jövőnk is összeköt.

Legyen bármilyen riasztó ez a jelen, tisztelegjünk 1848 hősei előtt azzal, hogy nem veszítjük el a fejünket, hogy koszorúk helyett gyújtunk egy gyertyát, és azt mondjuk: köszönjük. Köszönjük, hogy példájuk által megértjük Kossuth Lajos szavainak mélységét és szépségét: „A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”